Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Gitárosként nem akármilyen kihívás részt venni egy dobfesztiválon. Már egy mezei dobbeállásnál tikkel a szemem a pergőütésektől, szóval el lehet képzelni, hogy milyen volt először belépni egy olyan bemutatóterembe, amelynek minden sarkában éppen valami ütőhangszert próbálgatott valaki, természetesen egyszerre. Az érzést elsőre ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki a biztonság kedvéért felteszi Ornette Coleman Free Jazz című albumát egy olyan zenekar próbatermében, akik először játszanak együtt, és mindannyian más dalt kezdenek el. De hát pontosan ezért mentünk oda! (Fotók (c) Meinl)
Az elsőre hangzavarként jelentkező élményt azért pár perc múlva meg lehetett szokni, sőt, kis idő múlva már én is vidáman csatlakoztam a zajkeltőkhöz. Először kínai gongokat ütlegeltem, ilyesmire csak vagy huszonöt éve vágytam, akkor hallottam először a Season in the Abysst a Slayertől. Utána különféle ütőhangszerek kerültek sorra, a darbukától a djembéig, de ezeknek mindig keverem a nevét, úgyhogy lehet, hogy valójában teljesen más került a kezem ügyébe.
A Meinl jó időzítéssel ezen a napon mutatott be néhány új terméket. Itt került nagyközönség elé az Artist Concept sorozat két új tagja, a Benny Greb Crasher Hats és Matt Halpern Double Down Stack.
Az Artist Concept modelleket különböző hangzású tányérok párosításával hozzák létre, valójában a manapság divatos “stack” cintányérokról van szó. A kollekció a Meinl Cymbals művészek és a Meinl termékfejlesztésért felelős csapat közös munkájának eredménye, melynek célja egyedülállóan újszerű és innovatív hangzások megvalósítása. A dobverők közül külön displayt kapott az új Promark Firegrain sorozat. Ezek a hickory verők a gyártás során elvégzett hőkezelésnek köszönhetően keménybbé, ellenállóbbá és tartósabbá válnak, miközben a súlyuk nem változik.
A szervezők a hangszerkiállításon túlmenően is mindent megtettek azért, hogy minden résztvevő korosztály jól szórakozzon: a nap folyamán több alkalommal rendeztek Meinl VivaRhythm Drum Circle-t, aminek a lényege az volt, hogy a közönség vállalkozó kedvű tagjai körbeültek, és egy moderátor vezetésével mindenféle ütőhangszereken játszottak egyszerre, a cajontól a kongákon át a csörgőkig. A nap folyamán spontán összeszerveződött egy ilyen együtt dobolós program külön magyar résztvevőkkel is. Volt dobpergetőverseny, ahol a gyorsaságát tesztelhette mindenki, a Nino Percussion sátorban pedig a legkisebbek készíthettek saját chalkboard cajont, aminek a lényege, hogy az ütőlap egyben palatábla is, amire krétával rajzolhattak a gyerekek, egyedi mintájú hangszert kapva.
Természetesen most is volt gitárkiállítás, és bár dobfesztivál lévén idén szűkebb keresztmetszetet kaptunk az Ibanez és az Ortega friss modelljeiből, volt mit pengetni, bár hallani csak akkor lehetett bármit, ha az odakészített erősítőket is igénybe vetted, egyébként a gitárnyakra hajolva kellett kagylózni, hogy épp mit is játszol. Ez néha kényelmetlen, néha viszont kifejezetten jó, én legalábbis nagyon örültem annak, hogy rajtam kívül senki sem hallotta, amit összeszerencsétlenkedtem egy nyolchúros Ortegán. Hiába, ezt a hangolást és nyakvastagságot azért meg kell szokni, tartott vagy negyedórán át, amíg rájöttem, mi a pláne egy ilyen hangszerben, milyen izgalmakat rejt azon túlmenően, hogy a legmélyebb húron lehet agyatlanul djentelni, ami ilyen gitáron játszva emberiség, de legalábbis a jóízlés elleni bűntettnek minősíthető.
Szerencsére a helyben komponált dalszerzeményt azóta elfelejtettem, különben most tépkedhetném ki szálanként a maradék hajamat, hogy nincs min eljátszani. Utána kipróbáltam még egy legyezőbundos Ibanez akusztikust is, azt sem volt nehéz megszokni, érdekes módon bizonyos ujjrendek még könnyebben is játszhatók rajta, ezt nem gondoltam volna.
Természetesen idén is több alkalommal lettem szerelmes, illetve gondolkodtam azon, milyen gyorsan tudnék elfutni, ha mondjuk valaki a kezembe nyomna egy vadiúj Roadcore-t, vagy egy spalted* jávor fedlapos RG721-est azzal, hogy addig oldjak kereket, amíg meg nem gondolja magát. Érdekes egyébként az az új trend, hogy egyre több Ibanez készül jávor fogólappal a korábban megszokott rózsafa helyett, ez az egyre ritkább, és emiatt egyre drágább klasszikus faanyagoknak köszönhető. Nekem ez egyáltalán nincs ellenemre, hiszen a világ szerintem legszebb gitárja, David Gilmour Black Stratja szintén jávor nyakkal készült, meg amúgy is ízlés dolga.
Nem érdemes elhallgatni persze, hogy az olcsóbb kategóriájú gitárok nagy része most már Indonéziában készül, ugyanakkor az összeszerelés minőségében ezt nem igazán lehet észrevenni: két RGA42-essel akár már holnap beülnék a turnébuszba, és ebből az egyik már a cseregitár lenne, pedig jó esetben is alsó-középkategóriás hangszereknek számítanak. Valahol ez a folyamat ahhoz hasonlít, ami a stúdiótechnikában is lezajlott. Ahogy az idő múlásával a baromi drága stúdiómagnók és a DAT-kazetták helyét átvették a kompakt, relatíve olcsó, és azoknál sokkal könnyebben kezelhető hangkártyák, úgy manapság nem nagyon találni sorjás, behangolhatatlan, bundon belül hamis hangszereket az olcsóbb kategóriában sem, pláne, ha nagynevű gyártóról van szó.
Nem maradtunk üzemlátogatás nélkül: ezúttal a Meinl gutenstetteni cintányérgyárát kerestük fel, ahol, akár egy tárlatvezetésnél, több csoportba osztva követhettük végig, hogyan készülnek a hangszerek, az esztergálástól a polírozáson át a csomagolásig. Már az ajtó előtt feltűnt egy öt hangból álló skála, ami kihallatszott az üzemből úgy kétpercenként, ahogy közeledtünk, egyre hangosabban. Elképzelni nem tudtam, mi lehet ez, de hamarosan kiderült, a cintányér adja ezt a hangot esztergálás közben. Gondold el ezt egy nyolcórás munkaidőre levetítve, már meg is tanultad tisztelni a gyár dolgozóit, akik ha jól értettem, naponta vagy négyezer tányért készítenek el. Ha ahogy én is, megkérdeznéd, hová kerül ekkora mennyiség, akkor érdemes tudni, hogy egyrészt a világ szerencsésebb történelmi fejlődésű területein, ahol a zenészek nem főzik a húrokat, a cintányér ugyanolyan fogyóeszköz, mint a pengető, vagy a gitárhúr, másrészt ebből a gyárból látják el gyakorlatilag az egész piacot, beleértve Amerikát is, így ez a szám egyből nem tűnik hihetetlennek.
A gyárlátogatás miatt néhány fellépőről sikerült lemaradnom, de azért a műsorra is sikerült időt szakítani. Elsőként Benny Greb lépett színpadra, aki műsorával olyan magasra helyezte a lécet, játékot, hangzást, és a közönséggel való kommunikációt illetően is, hogy azt csak nagyon keveseknek sikerült utána megugrani. Dobolásában egyaránt volt jelen a tökéletes technika, az erő, és az a féle letisztultság, ami a zeneileg igazán tájékozott, jó ízlésű dobosok sajátja. Ha kíséretet játszott, akkor kizárólag azt és akkor ütötte, amit épp szükséges volt, ha viszont szólóba kezdett, egyszerre volt virtuóz és szórakoztató. Néhol még egy kis bohóckodás is belefért, az állótamokat egyszer úgy ütötte kézzel, mintha épp a leejtett dobkulcsát keresné a szőnyegen, az átkötőszövegei szintén egy lelazult, közvetlen zenészről árulkodtak. A műsora végén szimpatikus gesztusként még egy sajátos Vinnie Colaiuta-feldolgozást is elővezetett, amivel nagy sikert aratott, teljesen megérdemelten.
Arthur Hnatek egy dj-vel kiegészülve lépett fel, az ő szettjének pont a végére értünk vissza, és bár kétségtelenül érdekes hangulatot teremtettek, egyfajta elektrojazz hibridet megvalósítva, élőben annyira nem kötötték le a közönség figyelmét, én legalábbis pár perc után úgy döntöttem, hogy ezt majd bepótolom otthon, és inkább iszom egy kávét. Ettől függetlenül érdemes megismerkedni a fiatal svájci dobossal, aki legalább annyira zeneszerző is, mint hangszeres játékos: saját szerzeményei eredeti, kifinomult világról árulkodnak.
Az utána következő osztrák drescHHeads duó, azaz Simon Gattringer dobos, és Max Groesswang ütőhangszeres szintén egyedi hangulatú muzsikát adott elő, és sikerült is a közönséget hamar a maguk oldalára állítaniuk. Igen érdekes, ahogy a két, saját területén láthatóan magasan képzett zenész együtt lélegezve keveri a bonyolult ritmusokat. Az előadásban helyeként némi világzenei hatás is tetten érhető volt, ami üde színfoltot jelentett a délután folyamán.
Aric Improta produkciójától kicsit féltem elöljáróban, mivel a videók alapján egy extrém módon introvertált játékosra számítottam, aki a kétségbevonhatatlan tudás mellett zenebohóckodással adja el a showt. Szerencsére ezúttal ez a része nagyrészt kimaradt, bár néha felugrált a dobszékre játék közben, de ettől eltekintve egy érdekes zenei világú, emellett őserejű, szenvedélyes dobost ismerhettünk meg benne a rendelkezésre álló félóra alatt. A kétlábdobos technikája kifejezetten figyelemre méltó volt, emellett rendkívül kreatívan használta a különböző drumpadeket, effekteket. Én legalábbis eddig még nem láttam olyan dobost, aki egy effektezett mikrofon és egy Whammy-pedál segítségével generált volna túlvilági hangokat játék közben.
Luke Holland fiatal kora ellenére egészen elképesztő technikai felkészültségről tett tanúbizonyságot. Számomra is meglepő módon itt nem feltétlenül a Youtube-csatornájáról ismert popzenei átdolgozásokat, az úgynevezett drum remixeket adta elő, hanem leginkább saját anyagot játszott, erőteljesen, fifikásan, de mégis ízlésesen. Ha tovább halad ezen az úton, akár a következő generáció egyik meghatározó dobosa is válhat belőle.
Akit mindenképpen érdemes még megemlíteni, az Chris Coleman, akinek személyében a fesztivál talán legnagyobb showmanjét tisztelhettük. Coleman, aki Chaka Khantól Christina Aguileráig egy hadseregnyi előadóval játszott már, legalább olyan magabiztosan kezelte a közönséget, mint Benny Greb, és persze a referenciáinak megfelelő színvonalon játszott, lenyűgöző erővel és lazasággal. Közben belefért egy kis közönségénekeltetés, némi James Brown-imitáció, meg az, hogy a szervezőket is megünnepeltesse egy kicsit, a végén meg nyomott egy olyan szólót, vigyorogva és rágózva, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az egész terem felállva tapsolt utána. Gurult a krumpli a zsákból, ahogy azt kell, a körülöttem állók kivétel nélkül egyszerre bólogattak és vigyorogtak elismerően a produkció láttán.
Anika Nilles, a fesztivál utolsó fellépője ilyen felvezetés után nem volt könnyű helyzetben, de becsülettel megoldotta a feladatot. Annyi segítséget mindenképp kapott, hogy ő teljes zenekarral lépett fel, ugyanakkor, ha egyedül lett volna a színpadon, akkor sem maradhatott volna hiányérzet senkiben. Hallottam olyan véleményeket, miszerint azon kívül, hogy egy lány dobol, semmi különleges nincs az egészben. Ezzel nem értek egyet, hiszen ha a dalok felől közelítünk, amelyek mind saját szerzemények, azokat ilyen színvonalon eljátszani bárkinek kihívás lenne, pláne egy bevallottan lámpalázas helyzetben, utolsó fellépőként egy Benny Greb, vagy egy Chris Coleman után. Szerencsére ügyesen állították össze a repertoárt, és akár teljesen szűz füllel is izgalmas tudott maradni a produkció: amikor már épp elkalandoztam volna, pont megidézték a Toto Africáját pár taktus erejéig, és ezzel a nyilvánvaló, mindenki által ismert dalrészlettel azonnal fel is rázták a közönséget. Jó trükk, ajánlom mindenki figyelmébe, valószínűleg nem kell érte jogdíjat fizetni.
A rendezvény után volt még némi sztorizgatásba csapó afterparty a helyszínen, majd később, a szállodában is, de természetesen csak azért, hogy a másnapi hazaúton mindenki jól tudjon aludni. Jövőre ha minden igaz, ugyanitt gitárfesztivál lesz, szóval aki szívesen részt venne egy hasonló hétvégén, az április vége, május eleje körül már nyugodtan kezdheti nézegetni a Meinl és az Ibanez Facebook-oldalát ez ügyben.
*spalted ~ gombaerezetes, meglehetősen új díszítési technika. Röviden arról van szó, hogy bizonyos gombafajták bomlás közben szabálytalan fekete vonalakat rajzolnak a faanyagba, ami dekoratív, egyedi felületet eredményez.
