Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Igen, Róma, még dalt is írt róla, szeret ide visszajönni. Tényleg szeret vagy csak mondja? Mert általában kamuzni szokott. Fogalmunk sincs róla, mit szeret, kit szeret, mit gondol a világról, van-e éppen családja, kivel jár, kivel él, hisz-e még erősen Istenben vagy már elvesztette a '80-as években nagy szenvedéllyel megtalált hitét, újra vannak-e nagy kutyái, mint Woodstock melletti kertjében, ésatöbbi.
Mégis mit várunk tőle? Már 1965-ben is enigmatikus, fura konceptinterjúkat adott, hazudozott összevissza gyerekkorról, szülőkről, suliról, már akkor kiismerhetetlenebb volt és profibban beszélt mellé mint egy Lars von Trierbe oltott Shia Labeouf.
S ha már film, akkor a színpadon is film, mégpedig brutálisan egyszerű és hatalmas forgatási lámpák, a robotok ma a raktárban maradtak, teljes vintage van. Mondjuk Hollywood-1935, mostanában úgyis rá van kattanva a Sinatra-dalokra, az utóbbi években meg mást sem csinál, mint a Great American Songbook-ot írja tovább monomániásan, sehol egy saját szám régóta. Mondjuk írt már eleget. És mivel minden titokba burkolózik a Dylan-szellembirodalomban, valahol a fű alatt kilométerekre, eltemetett dalok és szerelmek mellett, semmi hír erről se.
Aztán eljön a 9 óra a Mussolini-artot lebombázott Bauhas-zal ötvöző Auditorium Parco Della Musica-ban. A zenekar besétál, aztán kibotorkál a színpadra minden idők legnagyobb 160 centise, aki már 1963-ban Martin Luther Kinggel lépett fel, belekapaszkodik a zongorába, amin - éljünk némi eufémizmussal - nagyon nehézkesen, cserébe viszont jó sokat játszik végig, a süket hangmérnök jó alaposan meg is tolja a zongororasávot, mégiscsak a nagyfőnök játszik rajta, aki látnivalóan még az alapharmóniákra is nagy ívben tesz. Persze Dylantől az is kitelik, hogy direkt játszik összevissza. Aztán néha kimászik a zongora mögül, és ekkor sokkal tisztább a kép, s kiderül: a hangja sokkal jobb, mint például 10 éve, amikor néhány alkalommal csak hörgés jött a torokból. A csizmája is menő, hófehér. Nagy piperkőc a Bobby, na.
Egyébként itt van a többszáz slágerből is jó pár, a hosszú évekig setlistekben sem szerepelő nagy dalokból is több, a legtöbb kompozíció a felkavaró, drámai Tempest című albumról származik, az Early Roman Kings különösen jó akusztikával bír Észak-Rómában. A Desolation Row meg Ballad of a Thin Man és a többi, a popirodalmat 100 évre meghatározó nagy dal/költemény is kipipálva ma, igaz, mindben van csavar. Komoly csavar. Dylan ugyanis annyira átvariálja évről évre a dalait, hogy sokszor a számok közepén jön rá a nagyérdemű, hogy mi is az, amit hall. Felejtsd el, hogy mondjuk a Blowin' in a Wind-et felismered elsőre.
Egy szót sem szól a számok között, nincs se jóestét, se viszlát, se befelhősült, szóval csak ahogy szokta. A végén persze vastaps, egyetlen egyet biccent, max egy darab zavart félmosolyt, amennyire láttam a tizenvalahányadik sorból, elereszt, ennyire tellett neki ma. Örülhetünk. Ennyi, a koncert meghirdetve sem volt, sehol egy plakát Rómában, a merchandise olyan, mintha Mari néni ötletelte volna ki Pecölben, elképesztősen fröccsöntött, évek óta változatlan. Lehet, hogy nincs is Dylan mögött igazi “csapat”? vagy csak kiadta az ukázt: gyerekek, be-le-szar-ni? Bob Dylan akkor is punk, ha már nem is igazán tud mozogni, ha a hangszerekbe meg a mikrofonállványba kapaszkodik, ha Frank Sinatrát énekel, mert különben meg sötét, költői, szenvedélyes, a soraival bármikor agyonszurkál egy mocskos, saras sikátorban. Nála nincs aláírás, haverkodás, közönségtalálkozó, interjú, úgy általában: nála nincs kegyelem. Ő, aki egész életét végiggitározta és szájharmonikázta, legújabban hozzá sem nyúl e két hangszerhez. Csakazértse. Legutolsó megjelent bootleg-albuma a nagy, vallásos 80-as évekbeli triászról (Slow Train Coming, Saved, Shot of Love) származó lemaradt dalokat, próbahelyi- és koncertfelvételeket tartalmaz, most jelent meg tíz CD-n!, minden erről szól a zenei világsajtóban, de teljes nyugalommal válaszolhatjuk meg a kérdést, hogy vajon játszott-e egyetlen egy hangot az új albumgyűjteményről Rómában?!? Persze, hogy nem játszott, ne kérdezzünk már hülyeségeket.
Az egész életmű hihetetlen, és itt áll ez a hepciáskodó, sőt, faszkodó, legtöbbször elviselhetetlen fazon, aki tavaly Nobel-díjat is kapott a kortársirodalomra gyakorolt hatásáért - persze erre az igazán nem szokványos hírre sem reagált hónapokig - , szóval ő egy ilyen imádnivaló gyökér, pozőr, követhetetlen, száguldó, intellektus, a metaforák ura, közben meg ő legnagyobb élő “könnyűzenei dalszerző", akinek John Lennon, Jimi Hendrix és Mick Jagger hármasban vitték a kistáskáját egykoron és arról álmodoztak a srácok, hogy egyszer majd olyan karizmák lesznek, mint ő.
BOB DYLAN. Életünk, hatásunk és alapvető közünk a zenéhez. Ha nem szólalna meg a színpadon, akkor is látni kellett volna. Jó, hogy egy korban élhettünk vele és élhetünk is még egy darabig. Ma például Bécsben elcsíphető. Aztán meg több helyen a környéken, Németország boldogabb felén is, és hó végén újra visszatér Olaszországba. Nem áll le, pedig tanúsíthatom, nincs túl jó bőrben. Dehát a Never Ending Tour-t se véletlenül hívják úgy, ahogy. Nyomni fogja, míg össze nem esik. Igazából semmi sem biztos a Dylan-univerzumban, de erre az egyre meg mernék esküdni.
