Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
.jpg)
A Keane zenekar abszolút érdektelen jellegét az mutatja, hogy a Lángoló stábból senki sem akart írni róla. Pedig azért nem katasztrófa a brit hármas, csak éppen semmi plusz nincs bennük, még a bulvársajtó számára sem. Mert még az sem az, hogy Tom Chaplin (ének/zongora/gitár) kokainról szokott le a lemez előtt, hogy most nagyon felszabadult legyen, sőt, a frontember nevével történő unalmas viccelődést még a filléres magazinok sem vállalják be.
Miért érdekes mégis a Keane? Mert a zene annyira simulós, könnyed vonalán mozog, hogy észrevétlenül kúszik be a mindennapokba, ahogy mondjuk a Coldplay, akikről mostanában kirobbanó koncertjeik miatt, mint valódi rockzenekarról beszélnek, de a kezdetekkor inkább csak aláfestő volt az emberek életében, vezetéskor, főzéskor, és az összes, átlagos tevékenység alatt. Mégis, a Coldplay semmi nem volt a Keane-hez képest. Ők puhábbak mindenkinél, a zongora hangja, Tom Chaplin csak finoman rezegtetett hangja, semmi zavaró tényező, vagy szabálytalanság. A Perfect Symmetry találó cím, kínos alaposság jellemzi a számokat.
A Keane az ő világától eltérő lemez ígért, ami többé-kevésbé igaz is, az első maxis Spiralling is klattyogó, sípoló szintikkel díszített, persze a hallgató összezavarása nélkül. Később akad még (micsoda perverzió!) gitár is. Érdekes a koncepció, hiszen ezek a „kísérletező” dalok a lemez első felén vannak, és a Keane a végére belesüpped a saját jellegtelenségébe, pedig az említett Spiralling, vagy a Better Than This egészen emlékezetes, és egyértelműen jó számok.
Állítólag ízléstelen lemezt akart csinálni a Keane, ami semmiképpen sem sikerült, de ízlés kérdése nélkül állítható, hogy ha már valaki Perfect Symmetry címmel akar lemezt hallgatni, az inkább a Fates Warning hasonlóan steril, és nem is stílusba vágó, de legalább tényleg tökéletes albumát vegye elő.
Kiadó: Interscope
Év: 2008.
Link: www.keane.com
