Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
New Model Army @ Ráday Klub, 2008.11.14.
Péntek éjszaka van. És bár a csordultig telt Ráday Klub táncteréről fékevesztett rockzene (Lord - Vándor) szűrődik ki, a laikus nézelődő az adott környezetben önkéntelenül is elkezdi találgatni, hogy a Phenjani Vasutas Kórus hangversenye az épület mely szegletében kerül megrendezésre. A zenei repertoár egyre vészjóslóbb fordulatokat vesz: a Piramis-Takács Tamás-Ricse blokknál menekülőre venném a figurát, ám a lábamat rabul ejtő boroskóla-tócsa ekkor betonná szilárdul.
Ehhez hasonló rémálmok után nem csoda, ha az ember az ominózus szórakozóhelyre hasonló nosztalgiával gondol vissza, mint Rambo a hanoi fogolytáborra. Már csak ezért is szeretném leszögezni, hogy elődjével ellentétben a megújult klub immár a legkevésbé sem kelti azt az érzetet, mintha egy elátkozott culágertemetőre épült volna. Persze akadnak még korrigálásra szoruló motívumok, – úgy, mint működőképes szellőzőrendszer kiépítése és a vécésnéni „intézményének” eltörlése – ám egy New Model Army koncert megrendezésére már csaknem ideális helyszínnek bizonyul.
A huszonöt évnél idősebb fesztivállátogatók még valószínűleg nosztalgikus mosollyal gondolnak vissza azokra a Sziget rendezvényekre, ahol Justin Sullivant és édesbús folk-punk zenekarát évről-évre visszatérő vendégként üdvözölhettük. Azóta – bármily fájdalmas is a felismerés – akárcsak a Sarki Fény, a NMA is veszített erejéből, legalábbis az utolsó két lemezen már jócskán megnövekedett a felejthető szerzemények száma. A Here Comes The War mindenesetre tökéletes koncertnyitás non-plus ultrája, mely még a hátsó sorokban ácsorgó pigmenthiányos katakomba-cowboyokat is bólogatásra készteti.
Az általam kevésbé kedvelt új dalok alatt konstatálom, hogy a zenekar esztétikai mutatói továbbra is egy albán bányavagonéval vetekednek, az ezüstös, hosszú hajzattal megáldott Sullivan immár teljes hitelességgel tetszeleghetne egy kalózhajó hányatott sorsú fedélzetmesterének szerepében. Bár néhány évvel korábbi önmagához képest némileg visszafogottabbnak tűnik, tekintetében mindvégig vérvörös gombafelhők vibrálnak. Még az andalító Ocean Rising – mert bizony ez is elhangzik – közben is hasonló érzést kelt, mintha Norman Bates adna szerenádot kipreparált mamájának anyák napja alkalmából. Persze ez csak fokozza a mű élvezeti értékét.
A koncert a Get Me Out alatt indul be igazán, majd a No Rest, a 51st State és a Purity is előkerül. Ez utóbbi alatt a rajongói B-közép egyes tagjai az elől állók nyakába másznak, hogy – a tradícióknak megfelelően – csuklómozdulataikkal epilepsziás jeltolmácsként kísérjék a dús fogazatú frontember mondandóját. Végül az elmaradhatatlan mulatós sláger, a Vagabonds is elhangzik, és bár a White Coats, a Bad Old World és a Lust For Power egyaránt kimarad, a Wonderful Way To Go és a Green And Grey megfelelő hatásfokú kárpótlásnak bizonyul.
Ma este csupán a toleranciaküszöb-tesztelésre specializálódott, macskarészeg rajongók távoznak csalódottan: a bárpultnál iszogató zenekar ugyanis még akkor sem érzi szükségét, hogy faképnél hagyja a kellemetlen egyedet, mikor az a másnapi bukaresti koncert kapcsán végeláthatatlan, ám összefüggéstelen körmondatokban értekezik Románia medveállományáról, valamint az általuk eltulajdonított piknikkosarak esetéről.
(Fotók: Föld Judit)
