Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Guns N’ Roses – Chinese Democracy
(Geffen)
2008
2008 a vén faszok éve. A „lemez amiről a legtöbbet okoskodnak” státuszért legalábbis mindenképp nagy verseny alakult ki a Metallica–AC/DC–Guns N’ Roses trió között. Mert, bár valóban hihetetlen, nemrég megjelent a Guns N’ Roses Chinese Democracyja, pedig a 14 év alatt sokaknak már nem voltak illúziói Axl Rose-zal, és cserélődő brancsával kapcsolatban, és a megjelenést kb. egy napra datálták a demokratikus Kína születésével. De itt van, pedig keleten még mindig trónolnak a vörösek.
Félve kezdtem hallgatni, még jóval pubertáskorom előtt mégiscsak Axl miatt akartam szanaszét tetoválni a testemet, Slash hatására meg még egy cilindert is be szándékoztam szerezni (igaz azért ebben szerepe volt Dagobert bácsinak is). A címadó dal elég semmilyen intró után köszön be, de egy dolog feltűnik rögtön: ez nem GnR. Azon kívül, hogy Axl (apropó, milyen baromi kemény mikiegeres órája volt már régen, olyat is akartam) énekel itt is, semmiféle összehasonlítási alapot nem érzek helyénvalónak az Appetite For Destructionnel. Míg az egy igazán fasza pózer rakenrol album, a Chinese Democracy egy nagyrészt pózolásra is alkalmatlan modernrock-zenekart mutat – a modernrockot tessék úgy érteni, hogy a hangszeresek bevágták a '90-es évek vége és 2000-es évek eleje közti időszak legidegesítőbb teljesítményeit, a Skunk Anansie-től a Distrubedig. Oké, vannak szólók mellé, amik csak a legritkább esetben passzolnak az arcpirítóan fapados elektronikus aláfestéshez, és a pofátlanul steril hangzáshoz (valamiért úgy érzem, hogy az ezekre is költött dollármilliókkal nem mi, hanem a stúdió-közeli szeszfőzdék és dealerek jártak jól). A helyzet pedig egyre csak romlik, mivel a kevés emlékezetes momentum nem tudja elvinni a hátán a jellemzően 5 perc körüli dalokat (71 perces lemez bazmeg? Muhaha!).
És akkor itt kitérnék a legmegrázóbb tényre: amellett, hogy Axl még mindig a legstílusosabb énekesek egyike kerek e földön, helyenként önmaga paródiájává változik. Igaz, biztos egyedül akarta helyrebillenteni az egyensúlyt, amit elbasztak a szólóprodzsektet feljátszó arcok. Merthogy, bár tuti profi zenészek, de jellegzetes dolgokat egyáltalán nem hallani. Lehet, hogy képzettebbek, mint Slash (session-zenésztől el is várja az ember a profizmust), de ettől még egyikükről sem tudom magam elé vetíteni, ahogy a klipben a sivatag közepén állnak, és gitároznak valami eszméletlenül kemény pózban. Olyannyira, hogy az arcukat sem tudom magam elé idézni (jó, Buckethead rémlik a béna sapkájáról). A stílusmentesség a Chinese Democracyra annak rendje és módja szerint kihat, úgy az ötödik If the Worldnél már elgondolkodtató a stop gomb nyomkodása, amin a There Was a Time Linkin Park-jellegű kezdése sem segít.
Elemezhetném még tovább, hogy végül is miért nem jó ez a kínai demokrácia, a név miatt adódó magas elvárások, az évekig tökéletesített dalok semmilyensége, vagy Izzy hiánya miatt, de felesleges. Azért annyit hozzáfűznék, hogy megnézném, ha ezzel a produkcióval előállna egy kezdő zenekar meddig jutnának – maximum egy közepes méretű független metal-kiadóra tippelek. Akinek ez tetszik, hallgassa egészséggel, nálam ez a produkció csak a Velvet Revolver munkásságát értékelte fel...
