Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Angertea - Twenty-Eight Ways To Bleed
(2009 Edge)
Rettenetes hadilábon állok az Angertea-vel. Ez az a zene, aminek nekem alapesetben nagyon be kellene jönnie. Komplex, elszállt, de azért metálos is, kicsit grunge-os, lebegős, zúzós, szóval igazán ínyemre való az általuk játszott stílus. Viszont a nagymágocsi zenekar egyszerűen az Istennek sem akart eddig betalálni, sem a kettes lemezzel, sem a koncertekkel. Pedig kiváló zenészekből áll a csapat, kurva jól is szólnak, csak hát valahogy sosem találtam kapaszkodót, nem hallottam dalokat, amik megfogjanak. Ez a kép most valamelyest megváltozott.
Kijött ugyanis a Twenty-Eight Ways To Bleed című legújabb korongjuk, ami egy iszonyú bekeseredett szerelmi bánat-lemez, és ennek megfelelően hangulatában igen sötét is, de szerencsére mindez most nem ment az emészthetőség rovására, sőt. A zenekar közelít az igazi dalstruktúra felé, a témák már akár elsőre is képesek hatni, és nincs olyan érzése az embernek, mintha egy tüskebokorba tévedt volna a sötét éjszakában részegen, vagy, hogy idecitáljam Mihály Gergely énekes-gitáros koncerteken elkövetett, akarva akaratlanul is igen szemléletes szavait: nem érzi úgy a hallgató, mintha egy sünnel létesített volna szexuális kapcsolatot a zene hallgatása közben. Szóval egyértelműen befogadhatóbb lett a zene, de nem kell egyből valami slágermetál csapatra gondolni, mert azért még mindig elég szúrós az Angertea.
A bő 41 perces lemez egyszerűen tökéletesen szól. Állítólag amolyan barkácsmódszerrel vették fel, és ha ez igaz, az azt bizonyítja, hogy ma már tényleg nem a technikai felszereltség a fontos, hanem a hozzáértő fül. Ráadásul a srácok, mint már említettem, nagyon jó zenészek, így plusz öröm, hogy a vaskos hangzásból szépen kihallani minden hangszert, de főleg Peralta Miguel basszusgitárját (meg persze hozzá Bárkai László dobját). Amit például a ritmusszekció a kettes Waterfront Syndrome első, ténylegesen táncolható felében levág, az lehet az év témája díjat érdemli majd 2009-ben, ráadásul a gitárszínezés is tökéletesen passzol rá, ahogy a később jövő megcsavart riff is. (Mondjuk ugyanezen dal második része a korong legsötétebb pillanata is egyben, mivel ekkora Tool-nyúlást csak egy tribute zenekartól várna az ember.) Az énekhang lehet még bajos az egyszeri zenerajongó számára. Mihály Gergelynek van egy erősen limitált hangterjedelme (ráadásul olyan, mintha folyamatosan visszafojtaná azt), amit leginkább a grunge-korszakbeli énekesekre volt jellemző. Viszont az érzelmeit simán át tudja adni, tehát lényegében ez is csak megszokás kérdése.
A Twenty-Eight Ways To Bleed igazából egy alattomos lemez. Ahogy az előző sorlemeznél, úgy most sem éreztem a lejárta után, hogy sok minden megmaradna bennem, de később azon kaptam magam, hogy dúdolgatom egyes, abszolút nem nyilvánvaló részeit. Szóval kb. úgy közelítünk egymáshoz az Angertea meg én, mint a kis herceg, meg a róka. Az pedig majd később eldől, hogy ki is itt a róka igazából.
