2009.03.11. 08:00 – AronH

It's not me, it's Take That

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Lily Allen - It's not me, it's you
(2009 Capitol)

35 millió egy éves ruhatárra, mínusz egy BMW, slágerlisták teteje, három (működő!) mellbimbó, amik majdnem ráborultak Damon Albarnra, vélhetőleg erős londoni szitkozódások közepette. Kiről beszélünk? Hogyne. A művésznő albuma már aligha nevezhető frissnek - mondanivaló azonban akad bőven a bulváron túlmenően is. 

Nekem viszont Lily Allen neve hallatán, nem tehetek róla, de két dolog ugrik be, és egyik sem a művésznő maga; GG Allin és Kate Nash. Az elsőt most tudjuk be zenei előképzettségem göcsörtös mivoltának, valamint annak, hogy tinédzserkorom legszebb éveit kapálta el a Matula magazin olvasgatása. Emellett a másodiknak már inkább van alapja. Kate Nash És Lily Allen pályája ugyanis sok ponton kapcsolódik, ilyen közös nevező a védjegyszerű abszolút londoni dialektus (na de ha védjegy, akkor kié?), és a híres neves legendás myspace-barátság még a kezdet kezdetén. Csakhogy a helyzet az, hogy Lily sikeresebb lett, Kate pedig szerethetőbb. Kate Foundations videóját az ember ezredszerre is várakozással nézi végig, az egyszerű csaj egy gitárral imázs nála sokkal jobban működik, míg a jelen tárgyalt lemez is inkább egyszerűnek szeretne tűnni, de valójában egy előre pontosan kiméricskélt arányban tradícionális és modern, tökéletesen biztonságos cucc ami egy az egyben illeszkedik az olyan új angol mainstream pophangzásba, hogy az ember kapkodja a fejét, hogy most Mikát, vagy Take Thatet vagy mi az istent hallgat tulajdonképpen. De tényleg, ez a Who'd Have Known - Shine párhuzam miért csak az én fülemet bántja? 

Igazságtalan lenne viszont azt mondani, hogy nincsenek a lemezen jó számok - az első néhány dal például kifejezetten jól sül el, szövegileg, zeneileg is változatos. Az Everyone's At It dallamai, friss szintije, a The Fear slágeressége görbetükrével (ami mondjuk hatásosabb lenne ha nem hallanánk tőle folyamatosan, hogy tényleg mennyi pénzt ver el ruhákra), a Not Fair idióta country gitárjai pedig nagyon-nagyon sokat dobnak úgy általában a lemezen. Nincs sok ún. ötlet, de ez kifejezetten jó. Nyilván eddig hallgattak bele az emberek a lemezboltban - mert ezután fokozatosan válik lapossá és érdektelenné az egész, és így hiába fogós a Him és hiába remek a recsegős bakeliteffekt hangulatépítése a befejezésben, nem csinál popklasszikust a lemezből.

Szerintünk: (3/5)
Szerintetek: (4,2/5)

lemezkritika pop lily allen



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása