Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Röviden kielemezzük az Animal Collective, Chad VanGaalen, a Secret Machines, a The Pains of Being Pure at Heart , a Trash Fashion, valamint a White Lies új lemezét, de megmondjuk milyen is az, amikor Johnny Cash-t próbálnak elektróba átültetni:
Animal Collective - Merriweather Post Pavilion
(2009 Domino)
Alany: Az Animal Collective a látszat ellenére nem 2009 legnagyobb befutója, mindig is a független színtér egyik szent tehene volt. A zenekar egy ideje már a saját univerzumában mozog, ezért tehetik meg, hogy igazi nyomások terhe nélkül adhatják ki lemezeiket.
Pro: Az irányvonal most is csupán attól függ, hogy mi jut épp eszébe a tagságnak. Ennek megfelelően a Merriweather Post Pavilion is örömzenélés, és ez az öröm a hallgatóra is gyorsan hatással van. Nem fontos, hogy nem az Animal Collective írta meg az évtized slágerét, a fontos az, hogy végre egy olyan experimentális poplemez született, amit nem csak a zenekar élvezhet. Ezúttal rengeteg elektronika került a zenébe, de egy másodpercre sem tűnik ettől sterilnek, sőt, csak még természetesebbnek hat a végeredmény. A borító ráadásul az utóbbi idők legfaszább ötlete.
Kontra: Örömzene ide, jó megoldások oda, kurva hosszú ez az 55 perc. Pár tétel lehagyásával sokkal hatásosabb lehetne a Merriweather Post Pavilion, biztos úgy érezték, hogy akkor már kompromisszumot kötöttek volna, ha gondolnak a hallgatói igényekre. Szeretném eloszlatni a Pitchfork & Co. által terjesztett tévképzeteket is: az Animal Collective nem az utóbbi idők legfontosabb, legelőremutatóbb zenekara.
(Pontszám: 3,5/5)(Írta: fá)
Chad VanGaalen – Soft Airplane
(2009 Sub Pop)
Alany: Chad VanGaalen egy kanadai multiinstrumentalista, aki már a harmadik lemezét adja ki. A minőséget jelzi a tény, hogy mindezt a Sub Pop kiadó terjeszti, ami kis túlzással az amerikai független rockzene legfontosabb neve. Már az előző korong (Skelliconnection) is egy kiemelkedően jó „barkács-folk” lemez lett, de a Soft Airplane-en múlik, hogy érdemes-e kiemelten foglalkozni a faszival.
Pro: Nagy előny, hogy a válasz igen. A Soft Airplane nagyrészt a halál témájának van szentelve, tehát már a téma is király, az, hogy a témát nem a tragikus oldaláról közelítette meg, már csak a hab a tortán. Jól hangzó, szinte lélegző elektronikus aláfestések, okosan elhelyezett unalomba fulladás elleni zajongások, és mindez ráadásul csak 42 percben, ami egy ilyen jellegű zenésznek hibátlan lemezhossz. Mondhatjuk, hogy VanGaalen az alternatív Ryan Adams, a tavalyi év egyik legjobban sikerült produkciója.
Kontra: Félő, hogy a Skelliconnectionhöz hasonlóan ez is egy gyorsan romló darab, tipikusan az, amit hetekig megállás nélkül kell hallgatni, utána viszont egyszerűen elfelejtődik. De ez majd kiderül még, egyenlőre az első fázis makacsul tartja magát.
(Pontszám: 4/5)(Írta: fá)
Johnny Cash Remixed
(2009 Compadre Records)
Alany: Johnny Cash-dalokat remixelt egy sor név Snoop Dogg és Cash fia vezényletével. Gyanús?
Pro: Ami ebben jó, az az a néhány pillanat, amikor tényleg Johnny Cash-t hallunk. Néhol a gitárok szépen meg lettek hagyva és ez érdekes ízt ad az egyébként viszont jórészt rendesen megturkált daloknak.
Kontra: De pontosan miért is kell elkészíteni egy olyan lemezt, amiben a ritka értékelhető momentumok egybeesnek azzal amikor az eleve Johhny Cash-részeket halljuk? Meg egyáltalán, kinek jutott eszébe, hogy 2009-ben kihozni egy lemezt nagyjából 1994-re felújított számokkal, amiket eleve csak elrontani lehet, majd tök jó dolog lesz? Az olyan apró kis reménysugarakat is, mint a Troublemaker 'Straight A's In Love' remixében hallható pszeudo-country nintendo prüntyögés, pillanatok alatt szétrombolja a tudat, hogy ez a lemez tényleg annyira rossz, hogy a készítőknek belefért a left és right szavakat megfelelő szélre panorámázni. Értem én, hogy nehéz Johhny Cash-hez bármit érdemben hozzáadni, vagy újraértelmezni, csak nem is muszáj próbálkozni. Nem véletlen, hogy eddig sem hallottunk Cash-t a diszkóban. Eztán sem fogunk.
(Pontszám: 2/5)(Írta: eron)
Secret Machines – Secret Machines
(2008 TSM)
Alany: Az amerikai Secret Machines 2004-ben került a pszichedelikus alternatív rock rivaldafénybe amikor megjelent Now Here Is Nowhere című első albumuk. A Led Zeppelin lüktetését, a krautrock lendületét, és a Pink Floyd - sajnos már Syd-mentes, kommerszebb - elszállását tükröző albumról Nowhere Again és a The Road Leads Where It’s Led számaik nemzetközi sikert hoztak a triónak, kaptak néhány hátbaveregetést David Bowie-tól is, aki azóta is nagy rajongója az együttesnek. A harmadik nagylemez 2008-ban jelent meg, és az együttesből 2007-ben kilépett Benjamin Curtis (aki tesójával Brandonnal alapította a Secret Machinest) után keletkezett űrt hivatott betölteni, ami nem igazán sikerül.
Pro: Masszívan lüktető ritmusok (A dobos Josh Garza egyszerre idézi fel John Bonham ízes, monoton húzásait és a krautrock precizitását)
Kontra: Túl polírozott hangzás, sok elszállás, kevés igazi dal, Brandon Curtis bizonytalan énekhangja
(Pontszám: 3,5/5)(Írta: Szarvas Árpád)
The Pains of Being Pure at Heart – The Pains of Being Pure at Heart
(2009 Slumberland)
Alany: A Vivian Girls és a Crystal Stiltshez hasonlóan ez a szokatlan nevű négyes is New Yorkból indult, 2007-ben alakultak. Néhány hónap múlva gyorsan ki is adták első kislemezüket, amely nagy sikert aratott az underground gitárzenei körökben, elsősorban az egyszerű, rövid, zajos popdaloknak és a fülbemászó dallamoknak köszönhetően, amelyekről olyan 80-as évek végi és 90-es évek eleji noise pop együttesek juthatnak a hallgató eszébe, mint például a Shop Assistants, Ride, The Primitives, The Charlottes, Teenage Fanclub, The Darling Buds, Black Tambourine, és még sorolhatnánk. Az első nagylemez a fent említett vonalon halad tovább.
Pro: Kevés akkord, sok torzítás, napsütötte dallamok
Kontra: Nem olyan nagy kunszt ennyire koppintani a fent említett előadókat 20 év után.
(Pontszám: 3,5/5)(Írta: Szarvas Árpád)
Trash Fashion - Night Of Error
(2008 Propaganda/Pias)
Alany: Birmingham-i elektronika-punk-rock bagázs nagyon hülye fejekkel. Nagyjából két éve figyeltünk fel rájuk egy hihetetlen gyökér szám kapcsán. Aztán még 2008 végén jelent meg tárgyalt lemezük, ami minden bizonnyal a létező legocsmányabb borító mögé bújt ami ebben az évezredben látható volt.
Pro: A zenéjük energikus, igazi fesztiválsátorszaggató gitártépés és szintipumpálás, a szövegeik mókásak és alapvetően szerethető az egész - végre. Igazából gyenge számot nem nagyon lehet kiemelni, viszont ami tényleg nagyon nagyon jó azt már régen hallottuk.
Kontra: Sajnos viszont a változatostól is elég messze van. Ha hozzád közel áll a pattogós ütemekre való reszelés gyakorlatilag mindenen, amit torzítani lehet, és nem keresel feltétlenül komolyságot egy lemezben, jó eséllyel imádni fogod. Ellenkezőleg nem kizárt, hogy unalmasnak találd. Nyalj bele az ingyenes megamix-szel, addig is mi énekeljük, hogy Rájv Dájv. 'See you on the road bitches', reméljük Magyarországon is, hahaha.
(Pontszám: 3/5)(Írta: eron)
White Lies – To Lose My Life
(2009 Fiction)
Alany: A Placebo, Interpol és az Editors pihenőjét kihasználva az angol zenei sajtó (elsősorban az NME) már talált is egy újabb, az 1980-as évek poszt-punk elemeivel operáló zenekart, akiket lehet hypeolni amíg a „nagyok” pihennek. A White Lies nevű londoni trió tagjai másfél éve még stréber elsőéves egyetemi hallgatók voltak, majd egyik pillanatról a másikra (konkréten az első koncertjük után) leszerződtette őket a Fiction Records, és onnan már egyenes út vezetett a legnagyobb brit fesztiválokhoz (Reading, Leeds, T in the park, Oxegen, stb.), és a népszerűséghez. A bemutatkozó lemezük receptje: három kanál Joy Division (ha nincs kéznél akkor helyette Editors,vagy Interpol), egy csipetnyi Echo & The Bunnymen, ál-kemény riffek, hősies szintik, stadion-barát refrének, amelyek lehetőleg azonnal menjenek ki a hallgató fejéből amint vége a dalnak.
Pro: Erős basszusok, karakteres énekhang.
Kontra: Lapos dalok, ciki szövegek.
(Pontszám: 2,5/5)(Írta: Szarvas Árpád)
