Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Peter Doherty - Grace/Wastelands
(2009 EMI)
Erről az emberről mostmár egy világban alakult ki az a kép, hogy ő márpedig egy semmirekellő drogos, aki érthetetlen módon kreatív része volt az alapvetés Libertinesnek, aztán azóta bohócot csinált magából és béna lemezeket adott ki egy nemolyanjó zenekarral (ez lenne a Babyshambles) aminek meg ugye azt szokás felhánytorgatni, hogy de hát az nem is olyan rokenrol meg izé. Viszont változnak az idők, be kell látni, hogy emberünk drogproblémáiról alig hallani, a bulvár rész mostmár Amy Winehouse-ra és Pete macskáira korlátozódik. Aki látta őket a tavalyi szigetes koncerten, zeneileg is érezhette a változásokat, annak a koncertnek a csúcspontja kérdés nélkül az egy gitárral énekelt Kinks szám volt, a Fuck Forever amolyan kötelezően letudott rokkolás. Most pedig natív fejdísszel, Peter néven jelentet meg szólólemezt.
Le kell szögeznem, hogy alapvetően közlenézés tárgya vagyok azokban az esetekben amikor előkerül egy beszélgetésben a művészúr személye és munkássága, mint téma. Szerintem ugyanis a Babyshambles nagyon nagyon jó, sőt, a Down In Albion is igennagyonjó a maga csapongó módján, tele olyan dalokkal amik instant tömegslágerek lettek volna más mixben - azon a lemezen azonban paradox módon dekadens örömzenélést hallhatunk, amit én imádtam. Szokás felróni, hogy sok a töltelék, hogy de nem is olyan pörgős meg elemi meg ki tudja micsoda, mint a Libertines, de sosem értettem miért muszáj párhuzamot húzni. Az olyan számok mint az 8 Dead Boys, vagy a Shotters Nation Crumb Begging Baheadjébe nem lehet belekötni. Kompromisszummentes zajos garázszene volt a legjobb fajtából.
Hosszú, de remélhetőleg érthetően szükséges felvezető után rátérve konkrétan a tárgylemezre: akik a Babyshamblesből hiányolták a libertineses szellemiséget, most egyenesen sírva fognak fakadni. A torzgitárok sehol, ahol pedig azt hinnéd, hogy na, majd most (New Love Grows On Trees), végülis mégsem, és Peter dalcsokrát két dolog választja el attól, hogy Bob Dylan féle gitáros poétamunka legyen, ezek sorrendben; 1) senki nevében nem beszél 2) az atlanti óceán, a létező összes zenei és költészeti értelemben. Keserédes énekek verses értelemben, néhol bizony igen giccses vonósokkal, igazán fogós dallamok nélkül, egészen akusztikus megfogalmazásban, múltbéli szellemiséggel, kevésbé kézzelfogható szövegekkel, bor meg cigi mellé olyan lakásokba ahol fotós haverok képei vannak a földnek támasztva és néha valaki időröl időre nekiáll fájdalmasan gitározni.
Ezért elég nehéz megmondani, hogy most ez jó-e vagy nem. Ha fogékony vagy a drámára, meg a színpadiasságra szépen szóló de viszonylag semleges számok formájában, jóeséllyel élvezni fogod az albumot a magad elcseszett módján. Nem vagyunk ezzel azonban sokan így, de én ide húzok, mert kell a zenébe a színpad irónia nélkül is. Ezért kicsit jobb mint félig jó.
