Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Queensryche - American Soldier
(2009 Atco/Rhino Entertainment)
Már jó előre elhatároztam, hogy nem fogom szeretni az új Queensryche-ot. Igazából sok okom nem is lett volna erre, hiszen a 2006-os Operation: Mindcrime II csupán a gyalázása a remek O:M I emlékének, előtte a Tribe és a Q2K pedig egy egykor tündökletesen csillogó progresszív/heavy metal zenekar mélyrepülésének két szomorú lenyomata. A Hear In The Now Frontier amolyan átmeneti album (nem rossz, de már több sebből vérzik), úgyhogy az utolsó igazán jó QR-lemez pontosan tizenöt éve jelent meg. Az American Soldier sem hozza vissza a régi szép időket, de valami történt.
Rögtön az elején pontosítanom is kell magam: már az 1994-es Promised Land sem nyerte el egyöntetűen a rajongók tetszését (azért a tények kedvéért szögezzük le: az egy kiváló album), tehát ha azt sem számítjuk, akkor a Queensryche jó húsz éve nem készített normális lemezt (Empire, 1990). Az elég hosszú idő. Ilyenkor felmerül a kérdés: mi a jó fészkes fenének erőltetik, ami ennyire nem megy? Örömteli hallgatni-olvasni a különböző interjúkban, hogy „nagyon élvezzük a zenélést”, „mindig van aktuális mondanivalónk”, „szar a világ, és ezt muszáj kiénekelni magunkból” stb., de könyörgöm, azért nem ártana dekádonként legalább egy jó dalt kiizzadni, az sokat lendítene az ügyön.
Tehát a prekoncepció megvolt, az American Soldier csak rossz lehet, és én majd jól megírom, hogy mennyire az. Ehhez képest egyáltalán nem az. Oké, nem szerettem bele, de ha mondjuk meglenne CD-n, nem adnám el, mint anno a Q2K-t és a Tribe-ot, amelyek végighallgatása után csak azért nem sírtam, mert azt mégsem illik egy meglett férfiembernek. Az American Soldieren hallható zene teljesen korrekt dallamos hard rock/metal, lúdbőröztető csúcspontok nélkül, néhány kifejezetten jól sikerült számmal.
Utóbbiak közül talán kiemelkedik az A Dead Man’s Words, amely kellemes Promised Land-érzéseket hoz a lassú kibontakozásával és a hangulatos kis szaxofonszólóval (gondolom, Geoff Tate, az énekes fújja most is, ahogy akkor), de finom a csendesebb Hundred Mile Stare, a még csendesebb At 30,000 Ft, vagy az engem kicsit a Rush-ra emlékeztető The Killer is. Sőt, a lemez második felével egyáltalán nincs semmi gondom, még a Home Again is tetszik, amelyben Tate-tel egy többek szerint hamisan éneklő hölgy, Tate lánya duettezik. Lehet, hogy kicsit valóban fals, de mit számít, ha van benne érzés? Márpedig ebben van.
Meglepően modern és kemény dolgok is felkerültek a lemezre, szaggató gitárok, néhány kiabálós vokál, sőt, az elején Tate néha szinte az üvöltésig merészkedik. Valószínűleg a koncepció kívánta így, merthogy konceptalbumról van szó a háborúkról és egyéb szörnyűségekről, amelyeknek majd szépen mindenki utánanéz, ha akar. A témának megfelelően sokféle zaj – szirénahang, beszédfoszlány, helikopterzúgás – színesíti a dalokat, amiről persze egyből beugrik a The Wall, de a hasonlóság ennyiben ki is merül.
Az újkori Queensryche-kal mindig az volt a legnagyobb bajom, hogy mintha teljesen elvesztette volna a dallamgyártói képességét, kevésbé hülyén megfogalmazva: tökéletesen elfelejtett emlékezetes dalokat írni. Márpedig ha egy dallamos metálzenekarból eltűnik a jó dallam, az elég nagy probléma. Régóta nem reménykedem már, hogy egyszer ugyanúgy végigborzongok egy teljes QR-lemezt, mint anno az O:M I-et vagy a Promised Landet, de azért az American Soldier hozott egy kis pislákoló fényt a teljes sötétségbe.
