Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Syma Csarnok 2009.04.21
Reggel óta ismételgettem, hogy jó buli lesz, jó lesz, na. Aztán este betettem a kocsiba kedvenc Scorpions-kazettámat és megindultam. A gyomrom összeszűkült, a szüleimet felhívtam, elköszöntem, nem tudhattam mi lesz, de bizakodtam, mint egy kis pulya karácsonykor, ha BMX-et kért. Menet közben minden lámpánál megkérdezte egy-egy külföldi autós – zömmel szlovákok -, hogy „merre Syme?”, ennek következtében egy kisebb konvoj élén érkeztem meg a helyszínre.
A koncert pontban 21:05-kor elkezdődött, és innentől az történt, amit csak remélni lehetett. Egy vérprofi, németesen precíz show kerekedett, aminek minden pillanata előre megfontolt, hatásvadász, és minden rajongó álma. Kiváló hangzás, remek fények és kivetítő, ami kell. A lendületes kezdés kapásból bemozgatta a nagyérdeműt, és a sok haknira számító embernek is csalódnia kellett.
Én kb. az ötödik Coast To Coast alatt eszméltem a kábulatból, innen kezdődött a műsor gerince, ami jól elkülöníthető blokkokra volt osztva. Egy adag líra (You and I, Holiday), egy adag rockandroll (321, Bad Boys Running Wild), dobszóló, megint rockandroll, megint líra (mama, papa ölelkezik). A közönséget elnézve inkább a lassú, smúzolós dalok ütöttek, de ez nem meglepő, hiszen szinte mindenki ezzel a vonallal azonosítja a zenekart.
A majd teltház b-közép része természetesen bármire tombolt, és bármit elénekelt, amit az isteni Klaus kiosztott, még a lehetetlennek tűnő óóó-zós témákat is abszolválta a publikum, sőt, furcsa mód az angol nyelvű szövegekkel sem volt gond, pedig a zenekarok könnyen be tudnak fürödni itt minálunk az ilyen próbálkozásokkal.
Pont másfél óránál jött a kamu elköszönés, majd egy magyar zászló jelent meg a kivetítőn. Ekkor már sokan várták a beígért Omegát, és jöttek is, bár nem olyan nagy csinnadrattával, mint azt remélni lehetett, hanem a Wind Of Change alatt „robbantak” színpadra. Körülöttem azt kérdezgették, hogy ki az a bohóc a fehér nyugtató ruhában, fejfedővel, meg miért van nála gitár? Ő volt Molnár György, az Omega gitárosa, és természetesen vele együtt érkezett Kóbor János énekes is. Ez volt amúgy a „kicsit kellemetlen blokk”, főleg, hogy láthatóan egyik fél sem készült fel túlzottan a másikra. A Gyöngyhajú lány/White Dove előadása közben már látszott, hogy ebből lesz még szétesés. Lett is, de szerencsére nem volt nagy égés, inkább egy kicsit megmosolyogtató ügyetlenkedés kerekedett. Ami kellemetlenebb volt, az a kedvenc dalom közös prezentálása. A Big City Nights az egyik legjobb számuk és sajnos Mecky nem annyira tudta prezentálni, mint amennyire szerettük volna. Volt nagy összevisszaság és fejetlenség, a közönség mégis hálás volt a gesztusért.
Legvégül jött a kihagyhatatlan: Here I Am! Rock You Like A Hurricane. Aztán csend, illetve fülzúgás és kóválygás, a konklúzó pedig, hogy: megérte!
