Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Már csak ötvenötöt kell aludni ahhoz, hogy végre megint élőben láthassuk a Mötley Crüe-t, a zenekart, amiben a rockzene legalulértékeltebb gitárosa mellett van egy zenebohóc dobos, egy bőgős, akit zavar a négy húr, de ezt ügyesen leplezi, meg egy énekes, aki az istennek nem hajlandó elfogadni, hogy közel az ötvenhez már nem olyan pinamágnes, mint amilyen 1982-ben volt. Mindez nem azt jelenti, hogy ne várnánk remegve a koncert napját, sőt, pont ezért szeretjük a zenekart - talán csak azt sajnáljuk, hogy a Justice for Mick Mars-kampányunk nem lépett túl a tervezési szakaszon.
Pedig ráférne az öregre a hype, mert a három nagyszájú frontember mellett (Tommy Lee is annak számít, még jó) istenigazából ő az, aki fazont szab a zenekarnak. Megbízható gitárjátéka semmi extrát nem nyújt, az elismerhetjük, de mégis, tessék csak meghallgatni a feldolgozásokat, valahogy kurva nehéz pont úgy eljátszani a Mötley-nótákat, mint ahogy ezy a hajlott hátú, csipőprotézises bácsi csinálja a a fura, zombiszerű színpadi mozgásával. Nem bántásból írom ezt, mert olvastam én is a Dirt-ben, meg mindenütt hogy súlyos beteg, sajnálom is rendesen, mert óriási fazon. Az ugrás után mutatunk pár érdekesebb videót, köztük egy abszolút nem zenéhez kapcsolódó, de nagyon megható darabot is.
