Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Moog – Razzmatazz Orfeum
(2009 TomTom)
A Moog első lemeze évekkel ezelőtt igen nagy csalódást jelentett nekem: tisztességesen összerakott korong volt az, de a legnagyobb slágerek is idegesítővé váltak pár hallgatás után, köszönhetően a gyakran egyszerűen ostoba dallamvilágnak, és a teljesen jellegtelen hangszerelésnek. Ugyanakkor a Sold for Tomorrow meghozta a honi indie-színtéren elérhető legnagyobb sikert, tucatnyi jányka tért át a Tokio Hotelről Tonyóékra, igaz ehhez kellett az MR2 arculatváltása, illetve a the-vel kezdődő nevű zenekarok térnyerése is.
A Razzmatazz Orfeum arra enged következtetni, hogy másodjára már egy komolyabb produkcióval akart előállni a zenekar, és már az elején közölném is, hogy ez sikerült. Az egész anyagban benne van, hogy már egy izmos, tényezőnek számító csapat készítette, aminek vannak rajongói, akiket ki kell szolgálni, és vannak emberek, akik még nem rajongók, de azokká kéne őket tenni.
Ami feltűnő, az a szinti előtérbe tolása, aminek hozománya a jóval gótabb hangzásvilág – ezzel maga a négyes is tisztában kellett legyen, legalábbis az olyan dalcímek, mint a This is Horror, és a You Raised a Vampire erősen gyanússá teszik a helyzetet. Megijedni nem kell, nem lett Joy Division a Moogból, még mindig alkalmas rá, hogy lányok ezreinek tegye nedvessé a bugyiját, de nagy előrelépés, hogy most már az említett lányok barátainak sem kell kínosan érezniük magukat az asszony kedvenceinek kötelező jellegű megtekintése miatt. Sőt, az egy dolog, hogy a When I See You a banda történetének legjobb dala, de az idei év slágerei között is ott a helye.
Hogy véget érjen a seggnyalás, azért megemlítem, hogy a Razzmatazz Orfeumnak vannak árnyoldalai is: minden hatásossága ellenére sem tudom elnézni egy bevallottan gitárpopot játszó zenekarnak, hogy 5 perc feletti dalokat írjon, 53 perccel meg egyenesen pofátlanság terhelni a hallgatót ezzel a finoman szólva is szűk keretek közt mozgó stílussal, pláne, hogy a dalok között is van olyan, amit szívbaj nélkül lehagynék: a Self and Soul szintijei aranyosak, de nem szép ennyire ráépíteni egy egész dalt, ami ráadásul hosszú is. Az előtte lévő Make Me Happy dallamai meg erősen emlékeztetnek egy élő hangszerekkel előadott, soha meg nem jelent Squeezer számra.
Ennek ellenére ajánlom a lemezt, mert ez most már nem csak magyar-szinten adja, hanem a külföldi indie zenekarok jó részét is üti, bár ennek a Moog színvonalemelkedése mellett a többiek gyengülése is az oka. Fasza gyerekek, hármas, de csináljatok valamit a hajatokkal, ha továbbra is ide akartok járni!
