Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az a közös a fenti két dologban, hogy annak ellenére okoznak kislányos örömet nekem, hogy idővel elszédülök tőlük, és fejfájásom is kialakul. Ilyen módon szoros rokoni kapcsolat fűzi őket a hosszú hétvége randomizált eseménysorozatához. Majális, a teljesség igénye nélkül, középpontban a Deák tér és vonzáskörzete, főszerepben a város indizenekarainak fele, a humanisták és ráadásnak egy kis mezítlábas Balkán.
Az első tanújele annak, hogy a munka ünnepe az elmúlt héten péntekké tette a csütörtököt, a Gödörlépcsőn este kilenckor gyülekező komoly tömeg, amelybe nagyszámban vegyülnek irodából érkező kiskosztümök és nagyöltönyök. A fűben is megjelentek már a kisebb-nagyobb kábuló emberkupacok, vízipipa, szoknyácskában fagyoskodó leányzók és a rájuk vadászó fiúk keringenek, a toitoiok elől kikandikáló sorokban pedig kezdetét vette az közös émelygésre épülő ismerkedés. Tettestársaim jókor voltak jó helyen, így saját alumíniumszékből leshetem az érkezőket. A későbbiekben The Kolin várható, aztán divatbemutató, Anima Sound System és a Lollipop djk, mindez az érkezők összetételén alaposan meg is látszik – a mennyiségükön meg az, hogy beugró, az nincs. Égnek meredő szőke hajszerkezetek alatt sétál számos azonosíthatatlan nemű önmegvalósító, testtartásuk és az arcukra kent vakolat alapján vélhetően modellek lehetnek. A Szakma további képviselői is tiszteletüket tették, divattervező és dizájnkirály, stylistok és sminkesek (nem) vegyülnek a törzsvendégekkel és egyéb arra tévedőkkel. A kis késéssel kezdő Kolin nem okoz csalódást, a koncepcionált polgárpukkasztás aktuális titánjainak érkezésére sürgősen tombolásba kezdenek odalent azok, akiket vonz a matróztrikós identitászavar és némi felkavaró fejhang. A kifutón és mellette is komoly ugrándozás zajlik, kétségtelenül izmos mozgáskényszert okoz a zene és a feszesen vonagló énekesfiú egyvelege. Márk éppen annyira adja a langymeleget, hogy egyetlen lánykaszív se feledje, a remény hal meg utoljára - nemtörődöm kivagyiság és kamaszos szexepil, mindenre kiterjed a koreográfia. Talán pont ez az átütő tudatosság az, ami zavar – vagy inkább az erőszakosan arcunkba eresztett önirónia, amit valójában rég elmosott az ego féktelen özönlése. Abbahagytam: tény ami tény, a borult elméjűt alakító fiúk elég profin szórakoztatnak: a tökvéletlenül odatévedteknek jut egy kis slágergyanús San Francisco; annak szintén jó, aki legszívesebben diszkógömb lenne egy nyolcvanas évek végi londoni melegklub plafonján; és végül az is örülhet, aki az utóbbi időben hipertrendi elektropopban kíván fürdőzni. A zenekart követő divatbemutató idején én valahol nagyon másfele bujkálok, ezt annyiban feltétlenül szánom-bánom, hogy utána csak komoly hadakozás árán sikerül beverekednem magam Animára. Hallottam mostanában sokfelől, hogy a hosszú ideje zajló változás során a zenekar nemhogy más lett, hanem majdhogynem felismerhetetlen. Tény, hogy az egyetlen igazán kézzelfogható kapocs a régi időkkel egy azóta nagylánnyá érett kislányhangocska, aki gimis koromban dúdolt a fülembe szabadságszagú mantrát, fekete-fehér-sovány-kövér-kitérdekelhonnanjöttél. A himbálózó hatvannyolcat és bódító illatú csacsacsát agresszívabb hangzás és személytelenebb dalok váltották fel, ezek viszont a korábbiaknál koncentráltabban ostromolják a koponyát. A zene, az ütemre mozgó elképesztő mennyiségű test és valami durva fényhatás (nekem vörös rémlik, de nem lepne meg, ha kiderülne, mégis inkább zöld volt) összhatása kellőképpen lehengerlő. Ha hirtelen arra vágynék, hogy megszűnjön körülöttem a minden, és csak én legyek meg a hasadó tudatom, talán még az izzadt szardínia effektustól is eltekintenék, annyira élvezném. Mivel azonban ilyesmi után csak ritkán ácsingózom, kivergődöm a gőzölgő zajból, és legközelebb csak Lollipopék idején térek vissza. Végtelenül hosszúnak ígérkezik az éjszaka, feltűnően sokakban maradt még kraft a tánctéren, közben mindenfelé csoportosulnak a fáradtabb pletykálkodók, a pultnál még hajnalban is várni kell: komolyan vette a város, hogy másnap tilos a hasznos tevékenység.
Kicsit furán érzem magam alig több, mint tizenkét órával később, amikor visszatérek a tett színhelyére. Korán van még, és az előző éjszaka sajátos tündéreit kiskutyák és boldog csecsemők váltották fel - arról nem is beszélve, hogy a füvön különös menetben vonuló fiatalokat látok, akik látszólag Petőfi Sándor arcával díszített lobogó alatt haladnak, ki tudja merre. Tájékozatlanok vagyunk, ezért a Gödörnél keressük égre-földre a Lehet Más a Politika majálisát, kevés sikerrel, amíg nyolc körül végül pár gyanús alakot követve el nem jutunk az Erzsébet tér távolabbi sarkára. Itt neonzöld plédeken pihenő békés tekintetűek hallgatnak szerencsétlenül hangosított aktivistákat, kevesen vannak, a beígért Kaukázusnak pedig se híre se hamva egyelőre - pedig már egy ideje érzem, hogy gumicukor vagyok a tenyereden. Hogy elüssük az időt, elsétálunk a Merlin felé jegyet szerezni az esti koncertre, mielőtt vérengző sor verbuválódna a The Pills és a Jacked által kísért The Moog lemezbemutatójára kíváncsiakból (kezd sok lenni a határozott névelő). A Városház téren azonban közbeszól az ünnepnapi szórakoztatás egy újabb kedves példája: a színpadról derűs balkáni zene szól, amit tisztes tömeg hallgat, hátrébb inkább csak álldogálás van, előrébb viszont irigylésre méltóan fesztelen, nagyszoknyás lányok járnak eszement táncot mezítláb. Egyeseknél lufikat látok, gyanús, hogy a környező bódékban válogatott lángosfélék csábítanak, kedves vásári hangulat uralkodik. Egy ideig itt ragadunk, illatok és dallamok között, aztán elhaladunk a Gerlóczy utca felé. A flyer szerint a színházban nyolckor kezdődik a buli, ezt nyilván senki sem gondolta komolyan - viszont mire odaérünk, kilenc is elmúlt már, és ennek ellenére néma csend és hullaszag fogad, ami egy kicsit azért aggasztó. Szerzünk karszalagot: az első kétszáz érkezőnek 1400 forintjába kerül a bejutás, a többieknek négyszázzal többe, az ingyenbulik éjszakáján ez sem ígér sok jót. A ruhatáras szívtelen, a pia eszméletlen drága, éljen soká a Merlin. Visszaszéledünk a korábbi helyszínekre, míg várjuk, hogy beinduljon a buli: így a következő órákban az alábbiakat sikerül tapasztalnom. A Kaukázust hiába remélem, az LMPs szervezők szerint nem sikerült áramot szerezniük, tehát a koncert elmarad, helyette sámántüzet és rögtönzött törzsi dobolást élvezhetünk – ennek is megvan bizonyára a maga hangulata, de túlzottan fázom, hogy érezzem. A Gödörben a Manöken Proletarz szolgáltat kissé élettelen poprockot a bent melegedőknek - Alanises beállással próbálkozó, érdekes hajú gitároslány mögött díszletegyüttes zenél. Talán pont a mindenfelé hajladozó hangú girlpower alterkirálynővel való összehasonlítás okozza azt az érzést, amit a mellettem álló ismeretlen fogalmaz meg: mintha ez a lány szándékosan nem eresztené ki az összes hangot a torkából. Sajnos nem tudnak igazán érdekesek lenni a srácok, bár szimpatikusan lelkesek. A városház téri búcsú mellett elhaladva megesküdnék, hogy az Ederlezit hallom, ez újra beindítja a vérkeringésem, így végül harcra készen, feldobódva térünk vissza a Merlinbe. A létszám szomorú módon azóta sem nőtt számottevő mértékben, a pár érettségitől még nem sújtott és osztálykirándulni el nem utazott kamaszlány-csapat mellett főleg a Gumipop közönsége támaszkodik mindenféle felületeknek - amikre amúgy a házigazda Moog promófotóit vetítették ki, akárhova nézek, térben görbülő századfordulós fiúcsapat tekint vissza. A bent ugrándozó szellős tömeg az utóbbi időben sokat fejlődött Jackedet hallgatja, akik frissek, fiatalok, táncolható-dúdolható popos indie szól, ez jó. Az éjfél körül végül felvonuló főattrakciót már valamelyest felduzzadt közönség várja, akit első lépésként kedvesen meg is tapsolnak a srácok. A koncert erős közepes, a múlt heti PEN felszabadult és borzasztóan szerethető légköre ezúttal elmarad, persze kisebb a színpad, szarabbul is szól az egész – meg egy kicsit erőlködnek is a fiúk. A lemezbemutatás ténye viszont üdvös, itt a Lángolón is értekezett már róla a kedves kolléga, az új anyag jóval izgalmasabb, mint az előző. Viccesen vegyes a színpad előtti kép, bezsongott rajongók pattognak fényképezőgépekkel a mikrofon előtt, tőlük alig méterekre közönyös tekintetű elegánsak műélveznek – mellettem pedig egymagában pogózik egy kissé bódult fiú: ő úgy vélem, csak és kizárólag az én topánkás lábfejemet vette célba. (Hogy miért kellett mesecipellőben koncertre mennem, ez kurvajó kérdés, megérdemlem a sorsom.) Külön kiemelném a mindig bájos szöszi balti csajt, aki a Moog bulik elengedhetetlen kelléke, és most a színpadra felkapaszkodva lejti eszelős táncát általános és ragadós derűt keltve. Nem mondom, hogy átütő és orbitális a siker, de a zenekart kedvelőknek szerintem fényes estéjük volt, és végeredményben ez a lényeg. A későbbiekben viszont már kicsit nyomasztó az emberhiány, mindkét teremben Gumipop Djk játsszanak (néhol ugyanazt a számot párhuzamosan), egy ideig még ellötyögünk mi is a kitartóbb közzel, aztán elszivárgunk hazafelé.
Kicsit sok és sokféle impulzus ért a hétvégén: körhinta meg kaleidoszkóp, öröm és fejfájás egyszerre. Egyenként egyik produkció sem okozott egész estét betöltő élményt, ellenben a változatosság (ami legalább sokféleséget vonz a közönségbe is), nagyjából pótolja a hiányt. Örülnék, ha a pesti éjszaka végtelen számú határozott névelős bandájának összes póza és díszlete közül kiemelkedne valami, ami egymagában jó, hogy ne kelljen százfelé rohannom egy kis természetességért. Amíg ez nincs, addig viszont szaladgálok szívesen, mesecipellőben is akár.
