Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Új rovat a Lángoló Gitárokon! Minden héten kiemelünk egy dalt a nagy zenei masszából, hogy vitatkozzunk róla, és ízekre szedjük. A hét dala cím nem jelenti azt, hogy a szám jó, hanem inkább aktualitása van. Ennél fogva előkerülhetnek klasszikusok is, de a lényeg mindenképpen a friss cuccokon van. Ahogy most is a Dream Theater új lemezének első klipdala kerül terítékre. Itt lehet megnézni, alul meg vitatkozni róla.
Kezdjük azzal, hogy miért is égett ki mára a Dream Theater. Több feltételezés lehet: kényelem, vagy pénzéhség, de van egy konkrét személy is, aki visszahúzhatja őket, mégpedig Jordan Rudess, aki lemezről lemezre elképesztően fantáziátlan teljesítményt nyújt. Az a tűz, ami az utódokban megvan (lásd: Pain of Salvation), egyszerűen nem lobog a zenekarban, így váltak robotokká, akik inkább dalt gyártanak, mint írnak.
A Rite of Passage jó dal, de színtelen, szagtalan. A felépítése tipikus, és a klasszikus DT lemezekre emlékeztet: egy megjegyezhető alaptéma, egy szépen megírt refrén, egy szerencsére nem maszturbáló szólórész, amiben egy már szokásosnak számító Metallica-idézés is van. Ami viszont szinte teljesen lerontja az összképet, hogy semmi bátorság, semmi szenvedély nincs a dalban, amellett, hogy beleül a fülbe.
A Dream Theater már évek óta nem teszi meg, ami talán javítana a helyzeten: elmenne pihenőre, amikor megszívja magát, és talán akkor, amikor nem a saját kereteikben élnek, hol koncerten (vagy a sokadik koncertlemezen), hol lemezen, akkor talán megszülnek valami emlékezeteset. Állítólag a Rite of Passage az egyik leggyengébb dal a Black Clouds & Silver Liningsen, ami alapján nem nagyon lehet eldönteni, hogy sírjunk, vagy nevessünk.
