Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Különös képzetei vannak az embereknek a népzenéről. Amondó volnék, hogy erről nagy százalékban az iskolai oktatás legkínosabb pillanatai tehetnek - engem legalábbis biztosan megnyomorított egy életre, amikor jegyre kellett elénekelnem csengőnek nem nevezhető hangomon az Aki dudás akar lenni című örökbecsűt. Mindemellett úgy érzem, van valami más is. Az általános és állandó bonyolultságra, világmegváltó újításra való törekvés gátat szabnak annak, hogy értékeljük az őszintén egyszerű szépet. Gyógyír nem tudom, mi lehet, tüneti kezelésnek viszont ideális a Csík zenekar. Húszéves jubileum, Dürer-kert.
Ilyen és ehhez hasonló mély bölcsességeken morfondírozva érkezem a hajdani ELTÉre nyolc után – belépő a helyszínen egy borsosnak mondható 2500-as tétel, ruhatár van, de nyáron minek. Tömeg nincs, de azért tisztességes a népsűrűség, a babakocsiban lakóktól kezdve a nyugdíjas korosztályig akad itt mindenféle szemlélődő. Kicsit színházban megjelenős az alaphangulat, elegánsabb ruhák és józan, kissé feszengő tekintetek vesznek körül. Rögtön a karszalag beszerzése közben ér az első kínos impulzus - ekkor még persze nem tudom, keretes szerkezetű lesz az este: elsődíjas idiótával indul, és azzal is végződik. Szürke nájlonkosztümbe bugyolált ötvenes asszony zaklatja olyan hangnemben a szerencsétlenül álldogáló alig-szervezőket, ami leginkább egy BKV-járaton kialakuló vérengző hajtépkedéshez méltó. Hallatlan, de már húsz perce késik a koncert, a Dürer-kert még nem látott ilyen mértékű gyalázatot. (A zenekar a helyén van, cserébe még hosszú sorban állnak az épület előtt az érdeklődők, tehát én sem értem, mire kell várni. A hölgynek már van széke, a többieknek ilyen esetben egyértelműen az a feladata, hogy elpusztuljanak.) Megrázom magam, és megpróbálom visszaszedni magamra a békésen andalgó alaphangulatot, amit erre a bulira tartogattam. A nem sokkal később bekövetkező kezdés idejére majdnem sikerül is. Kicsit hátráltatja bennem a zen újjászületését a konferanszié rézcsengővel körített, szóhumorban és japán műgyűjtős-vonatos anekdotákban gazdag felvezetése, de aztán megszólal a Kertben az első dallam, és már nem zavar. A csingilingiző, kissé ripacs figura utána különösen üdítő az a szerénység és higgadtság, ami a zenekarból árad. Belekezdenek, szilágysági dalt kalocsai katonanóták követnek – Csík János minden megszólaló darabról a maga halk és kedélyes módján elmeséli, honnan származik, és mióta játsszák. A hálámba azért vegyül némi bánat, mivel vagy én süketültem meg az ordítva izzadás évei alatt, vagy tényleg nem elég hangos a koncert, a vidám bajszos úr beszédhangját is alig hallom. A másik kifogásom tíz perc után az, hogy nincs nagy táncolás egyelőre: ahhoz kevés a szék, hogy mindenki leülhessen, ahhoz meg sok, hogy ne zavarja azt, akinek nem jutott - már csak mintegy versenyszellemből is.
Az első áhított lökést a közönségnek a Kispálos etap adja – a Németh Juci cserfesen pattogó felsorolásához szokott fülemnek kell pár másodperc, hogy ráhangolódjon az énekesnő sokkal nőiesebb és megfontoltabb De szeretnék-interpretációjához. Utána viszont gyerekesen élvezem sokadmagammal, mennyire ideillő az egyik kedvenc kreténül bölcs Lovasi-refrénem. Apropó énekesnő. Ezen a ponton szeretnék adózni annak a jelenségnek, aki Majorosi Marianna. Akárhányszor látom, csak bambulni tudok, milyen komolyság és alázat árad belőle, ahogy minden póz nélkül, elvétve egy kedveset mosolyogva énekel nekünk azon a sallangmentes, tiszta hangján. Mindig úgy érzem, mintha kicsit zavarban lenne, hogy ilyen sokan figyeljük, ezzel együtt keveseket láttam ennyi méltósággal színpadra állni. Mialatt ezt próbálom magamban megfogalmazni, általános üdvrivalgásra érkezik a Csillag vagy fecske ittasodó MÁV-utazása – a szám, amely bármelyik azt előadó zenekar számára tuti tipp a közönséglelkesítéshez, tekintve, hogy a teljesen tájékozatlanok is gyorsan belejönnek a részegen! felkiáltásba. Az élénkülő nézők között már bőven akadnak az legutóbbi lemez címadó dalára (Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen) rögtönzött csárdást lejtő párok és imbolygó mozgású pirospozsgás koccintók. A csúcspont már ebbe a visszafogottan ébredező miliőbe érkezik. Én értem, hogy meg lehet hallgatni Youtube-on is a Csík zenekaros Most múlik pontosant. Erőteljes minek. Élőben annyira velőtrázó, annyira durva, és annyira szép, hogy így kell hallani. A Quimby előadásában is egy iszonyúan erős darab, csöndes és brutális - kegyetlen bájú képek között őröl föl az, ami elől képtelenség elbújni, mert annyira kell. Marianna és a vonóshad előadásában a gyász ugyanúgy feloldhatatlan, a fájdalom nem kevésbé teljes, a szenvedélyed biztosan legyőz, nem kérdéses. Az elkerülhetetlen pokolba sodródás érzése viszont elmarad. Meggyőznek, hogy ilyesmit érezni annyira emberi, és nem bonyolultan beteg lényeknek fenntartott kínzás az uralhatatlan akarás, hanem természetes. Nem kell erőszakkal túlélni a szerelmet, ami egy időre megöl - ha vérzel, az csak annyit jelent, hogy még mindig élsz. Ahogy egymást követik a népdalok és a zenekar saját számai, egyre inkább hatalmába kerít ez a könnyű elfogadás. Egyszerű dallamok, egyszerű szöveggel, elhiszem hirtelen, hogy egyszerű lenni is, manapság divat csak mindenbe belecsomózódni. Egészségesebb mérlegen van itt az „élet súlya” nevű orbitális közhely. Őze Áron színművész szakítja meg néha a mélázásom az alkalomhoz kevésbé, az előző gondolatfonalhoz viszont kiválóan illő rövid magyar versekkel: így történhet meg, hogy József Attila bolyongását az egyik legismertebb Csík dal, az Én vagyok az, aki nem jó követi. Lételemző rosszfiúk ars poeticája akkor és most. A közönség továbbra sem tombol, de talán ez inkább annak jele, hogy ahogy én is, ők is mindenfelé járnak a koponyájukon belül. Eközben a rosszfiúk után álmodozó széplelkek és kegyetlen lányok következnek Juhász Gyula szavain keresztül. Ha már itt tartunk, sose értettem, miért képzelem mindig, hogy az én félrecsúszott nyakkendőm és elhibázott életem az, amiben élnek és uralkodnak, miközben a papírforma szerint fordítva van a dolog. Vélhetően túl sokáig hordtam nyakkendőt eltévelyedett gimnazista koromban – vagy fogékony vagyok a melodrámára. Mindenesetre Ámen, és Igyunk, elbűvölő kocsmadallal zárul a koncert. Kicsit megint zavar, hogy túl halkan szűrődik felém a hang a színpadról, így nehezebb követni a mattalkesz sógor kalandjainak balladáját, ami pedig masszívan vicces, és abszolút életszerű. Egy, a jubileumnak adózó össznépi Isten Éltessen és az első vissza után még szól egy mezőségi nóta, Be sok eső, be sok sár, ami meglehetősen kedves. A legkedvesebb meg az, ahogy a követelőző tapsnak engedve másodszor is visszabaktat a színpadra székek hada között szlalomozva a zenekar. Még egy meghajlás, aztán végleg búcsúznak. A kisteremben táncház kezdődik, a kerti színpadon pedig kissé elviselhetetlen módon hangol egy zenekar, aki majdan az ötvenes évek rockandrollját kínálja… Nemsokára indul az utolsó trolim, így ez engem már nem érint. Távozásom előtt viszont ér azért még egy kínos impulzus, beígértem a keretes szerkezetet. Alapjáraton nem vennék tudomást a Főnök állatkertjéből elszabaduló minden mezei bolondról, ó de mégis. Tettestársam kellemetlen történettel érkezik a mosdó felől, ahonnan rövidesen két feltűnően tupírozott trendi tizenéves is felbukkan. A lányok az alábbi kérdéssel fordultak hozzá: „Mikor múlik már el ez a köcsögdudás szarság?”. Ennek minden szava színarany, úgyhogy feljegyzem a tréfás kis közlést későbbi elemzésre, aztán szaladok az áramszedők után.
Aki szerint népzenét azért nem hallgatunk, mert „nem elég aktuális”, az szerintem nem látta még játszani a Csík zenekart. Aki szerint a népdalok a középiskolán túl elvesztik létjogosultságukat, úgyszintén nem. Aki szerint a népzene semmitmondó ókori bazsalygás és/vagy köcsögdudás szarság, na, megint nem. Kicsit sajnálom őket, amiért eleddig megfosztották magukat legalább egy szép lélekbékítő estétől. Lesz még ilyen nem kevés, tehát pótolható a dolog. Hajrá.
