Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Van egy csávó a filmvilágban, akit minden klasszikus galoppmetál rajongó irigyel, és nem, nem a Bar Refaelit kúrogató Leo DiCaprióról beszélek, hanem egy baltaarcú kanadairól, Sam Dunnról. Az eredetileg antropológusnak készülő metallista ugyanis két, főleg rajongócentrikus dokumentumfilmje után 2008-ban részt vehetett az Iron Maiden Somewhere Back in Time turnéjának első szakaszán, mindezt lefilmezte, és Flight 666 címmel moziban be is mutatta.
A dokumentumfilm 45 nap történetét öleli fel, melynek során a zenekar 23 bulit nyomott le 12 országban Indiától Kanadáig, és utazott hozzá közel 80 000 kilométert az Ed Force One fedélzetén, ami egy külön erre az alkalomra átalakított Boeing 757-es, a pilótaülésében Bruce Dickinsonnal, a zenekar énekesével. Ennél faszább másfél hónapos elfoglaltságot tényleg nem tudok hirtelen mondani. A filmet full HD-ben forgatták, és amikor a bemutatóra sor került, azonnal meg is döntött mindenféle rekordokat, mert ez az első olyan dokumentumfilm, ami 41 országban, digitális verzióban került mozikba.
Az ilyen turnéfilmek azért becses kincsek a rajongóknak, mert beviszik őket a kulisszák mögé, oda, ahová csak a VIP-passal a nyakukban rohangáló szerencsések juthatnak be, és megmutatják a metálistenek hétköznapi oldalát is, ami a vártnál sokkal érdekesebb és nyugisabb. Ötven év körül az ember mér nem engedheti meg magának, hogy minden este üveges szemmel okádjon kifelé a szálloda hatodik emeletéről, és az sem kóser, ha a másnapi járat pilótája a karjából kilógó fecskendővel kurvázik a dobszóló alatt - aki ilyesmit vár a Flight 666-tól, az rossz helyen jár, ez egy ereje teljében ugyan csak kis túlzással nevezhető, de iszonyú profi zenekarról szól, ahol a család ugyanúgy a zenészurakkal utazik a turnén, mint a roadok.
Az ugyanis, hogy különgéppel mennek turnézni, nem nagy truváj, a Led Zeppelin vezette be ezt a közlekedési eszközt a rockzene köztudatába, és a Mötley Crüe is így vette be az USA nagyvárosait a Girls, Girls, Girls turnéján. A Maiden viszont nem passzolta le a cájgot a kamionoknak, a stábot meg a turnébuszoknak, hanem kiszedtek egy rakás ülést a gépből, és egy éves tervezés után minden cuccot bepakoltak a gépbe, előre meg beültek a zenészek és a hetvenfős stáb - így együtt utazhattak mindenfelé, és eljuthattak olyan helyszínekre is, ahol egyébként csak hosszas szervezés és egyeztetés után lehetett volna koncertet rendezni.
A turnén az első hét lemez anyagát játszották, a díszlet az egykori Powerslave-turné motívumaira építkezve mutatta meg, hogy milyen monumentális rock-show-ban volt része a világ szerecsésebbik felének a nyolcvanas években (mintha hozzánk akkoriban csak egy kisebb díszletet hoztak volna). Nem retróturnéró van szó, hanem egyfajta főhajtásról a múlt előtt, és egy nagyon kedves gesztusról, hiszen azóta felnőtt egy újabb generáció, akik legfeljeb a fater elbeszéléséből tudhattak arról, hogy milyen az, amikor Eddie egy három méter magas múmia képében kijön Nicko feje felett és tüzet okád a szeméből.
Ezt a turnét mutatja be a film, aminek DVD-verziója menten ötféle kiadásban is napvilágot lát (itt egy link, tessék csemegézni), nekem a két DVD-s változathoz volt szerencsém: egy lemezen a turnéfilm, a másikon a legjobb pillanatokból összevágott koncertfilm kapott helyet. A kép csodálatos és tűéles, a hang szenzációs, az igazi persze az lenne, ha mindezt moziban láthatnánk, és a székben headbengelhetnénk ezerrel. Amitől azonban ez a film több, és jobb, mint az eddig készített hasonló kiadványok, az, hogy a dokumentumfilmesek nem csak a zenekarra koncentráltak, hanem bemutatták az egyes ország rajongóit is.
Azt az őrületet, ami a Maident pl. Dél-Amerika országaiban körülveszi, elképzelni sem tudtam, Kolumbiában a legkeményebb rajongók tíz napon át álltak sorba azért, hogy közvetlenül a színpad előtti helyhez jussanak, Chilében a repülőtérre a rendőrséget kellett kivezényelni ahhoz, hogy egyáltalán kijöhessenek a zenészek az épületből, Brazíliában pedig akad egy pap, akinek a testét 164 Maiden-témájú tetoválás díszíti, és a zenekar szövegeit idézi a vasárnapi miséken.
Kiváló turnéfilm a Flight 666, az első perctől az utolsóig élvezetes és érdekes, a háttérmunka bemutatásától a pilótafülkében ügyködő konszolidált úriembernek tűnő, de a következő pillanatban a Troopert üvöltő rocklegendává átvedlő Dickinsonon keresztül a folyamatosan poénkodó Nicko McBrainig és a három lányát és fiát is magával hurcoló Steve Harrisig. A koncertrészletek azoknak, akik a tavalyi Sziget nulladik napján látták a zenekart, túl sok meglepetést nem tartogatnak, de ettől még kiválóan szólnak, és olyan energia van bennük, hogy az ember önkéntelenül headbangelni kezd a tévé előtt. Kötelező darab.
