Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Marilyn Manson - The High End Of Low
(2009 Interscope)
Ahogy kigyaloglunk ebből az évtizedből, lassan időszerű lesz a kilencvenes évek revival. Aki ezalatt munkamániás izommajommá lett, és bár más jellegű, de azért többé-kevésbé érdekes anyagot pakolt az asztalra folyamatosan, mert esetleg az előtte lévő pár évben járt rá a rúd (Trent Reznor), elköszönni készül, aki pedig eddig többnyire végigszívta ezt a kettessel kezdődő évezredet (tárgyalanyunk), annak most érezhetően izzad a tenyere. Lássuk, milyen egy tenyér, ha izzad; nos, izzadságszagú.
Szögezzük le a legelején: a szerző (vagyishogy ÉN!) sokra tartja a kilencvenes évekbeli zenekart, meg eleve a frontember körül központosuló Marilyn Mansont, mint jelenséget, a maga összes színpadiasságával, ellentmondásos amerika-viszonyával, műbalhéival együtt, mert gyakorlatilag erről szólt az egész. Egy undergroundból jó helyre kapaszkodott, arrogáns, vérszemet kapott, századvégi rocksztár diadalmenete volt, amivel kapcsoltban még a legelvetemültebb ellenlábasaitól is hazugság, hogy nem volt benne kreativitás és fantázia.
Tovább folytatva az alaphelyzet vázolását hozzá kell tenni, hogy a legtöbbekkel ellentétben a szerző (vagyishogy még mindig - ÉN!) nem is a Holy Woodban véli felfedezni a lejtő kétségtelen kezdetét, az még szintén egy teljesen korrekt lezárása volt a trilógiának. Úgyhogy a Marilyn Manson munkásságát a perszonál hipotézis szerint három, illetve mostmár négy többé-kevésbé jól elkülöníthető részegységre lehet osztani, ezek pedig:
1) Először a korai évek underground floridai sokk-rokker, de alapvetően nem sok vizet zavaró zenekara, ahol is Trent Reznor bábáskodása mellett az együttes hiányolta az ún. schlágereket (ami ebből a korszakból az lett, lásd Sweet Dreams, inkább később vált azzá), de olyan attitűddel csinálták amit csinálták, és volt egy olyan atmoszféra körülöttük, amolyan ezredvégi színpadias anarcho-művész-junkie féle, hogy az simán elvitte a hátán a produkciót.
2) Az Antichrist Superstarral aztán bizony elkezdték zavarni a vizet, meg úgy általában minden TV polgárt, és elkezdődött a siker ízére rákapott, ereje teljében lévő, groupie-alázó kirakatnarkós glam rocksztár korszak, aki még nem volt öreg és fáradt ahhoz, hogy mindenféle klisészerű, de jól működő reciklálását végezze a rocktöri elmúlt harminc évének, kábé, visszafelé, integetésként a huszadik századnak. A Holy Wood felvételei után, de még a megjelenés előtt tuti biznisz lett volna meghalni, azonban nem ez következett, hanem
3) a (szezon végére közepesen) botrányos rocksztárból közepesnél kevésbé érdekes újezredi mega-romantikus alkat lett, a nők archetipusainak szenvedélyes gyűjtője, itt már a best of lemez is belefért, ipari-börleszk, díva feleség, válás, fiatal, szépség barátnő, és hát mivel lehet, illetve célszerű megajándékozni egy nőt, ha rocksztár vagy? Hát persze, kézenfekvő, lemezzel, ha már a festményeid azért annyia nem jók, meg különben is ha jó vagy naív szimbolista szövegekben meg külsőségek terén sem vagy elesett, elég jól bele tudod építeni a vágy aktuális tárgyát sok síkon egy albumba, amiből meg aztán még a pénz is jön, amit meg elverhetsz a nőre. Okos befektetés és le is kötöd magad. Nem is volt aki megakadályozza a Manson koncepció nagystílű csajozási trükké való satnyítását, miután Twiggyt is kitúrta maga mellett, vagy nevezzük bárhogy, Tim Skold ezután meg inkább már bologatójánosként tevékenykedhetett mint (egyébként kiváló) kreatív jobbkéz.
Az új lemezhez érve pedig jött a beharangozás, hogy márpedig most visszakanyar az Antichrist Superstarhoz, Twiggyvel is sikerült rendezni a pénzü... tehát a konfliktust. Ezt (mármint a második antikrisztusi eljövetelt, hahaha) persze senki nem vette komolyan, főleg azért, mert az a lemez ponthogy nem kizárólag a zene miatt volt nagy jelenség, sőt, amiatt a legkevésbé. És még ha bele is vesszük, hogy a világ most aztán (állítólag) megint szopóágon van, és ideje egy kis jóleső vészkárogásnak, akkor is, ezt a trükköt már hallottuk, és nosztalgiázni sokk rock műfajban hogy a picsába ne lenne már ciki.
Meg lehet nyugodni, nem vitték túlzásba a már sokat emlegetett lemez újrafelvételét. Ehelyett arról van szó, hogy a szentimentális kezdéssel továbbfolytatódik a dalok-az-új-csajnak vonulat, aztán nem túl éles váltással átúszik az egész egy afféle MM-bestofba, ahol a tizensok év alatt jól kitapasztalt és begyakorolt trükkök vannak egymás hegyére-hátára rendezgetve megspékelve egy szintén tizenöt éves műfajjal, amit eddig tőle viszont még nemigen volt szerencsénk hallani, és érdekes mód nem is sül el képzavarként, ladies and gentleman, mostmár a sötét triphop sem hiányzik a nagy palettáról.
Akad persze keménykedés (Arma-Goddam-Motherfuckin-Geddon, ezért kinek a kezét érdemes eltörni?), fáradt kisujjból kirzáott középső Amerikának (We're from America), de ezek mellett az albumon már csak hosszúságát tekintve is törvényszerű, hogy helyt kapott több szélsőséges darab is, és a helyzet az, hogy nem, hogy le kellett volna hagyni őket, hanem pont ezek bírnak bármi izgalmi értékkel az egész lemezen. A For Rusted Horses folkos gitárja hiába divatos trükk, a WOW hiába szintén egészen kurrens, a záró 15 hiába egy 12 évet késett Massive Attack-remix, egész egyszerűen ezek azok a darabok amik a nagyon elvakult rajongókat leszámítva bárki számára érdekesek lehetnek ettől az előadótól 2009-ben. A többi pedig arra jó, hogy kitölti a kocerteken az időt a Fight Song és a a Dope Show közt. Malter.
