Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Búvópatak. Egy tavalyi koncertplakátján ez volt a neve alá írva, és talán tényleg ez a legjobb szó rá és a myspace-es oldalán teljes egészében letölthető diszkográfiájára. Valamiért a hazai indie színtérhez szoktak kapcsolni, pedig valahogy kilóg onnan. Több zenekart alakított már (időrendben: Band Called Russel, Karatedog, The Tree), hallható volt reklámfilmzenében, és látható a Cool Listán.
Ha elege van az itthoni viszonyokból, kimegy Londonba vagy Berlinbe zenélni, kisklubokba játszani, Németországban turnézik vagy meglép Amerikába, hogy öt hétig sofőrködjön a Moog zenekarnak. Kristóf Norbi, vagy, ahogy a myspace-en szerepel, Norbert Kristof már évek óta jelen van a hazai underground purgatóriumában - ő az az egyszálgitáros dalszerző, akiből elég kevés van (=egyáltalán nincs) itthon. Most jelent meg új lemeze (The World Of Never We Are Forever), ami a többi anyagához hasonlóan ingyen és bérmentve letölthető.
Most, hogy kész a lemez, megint az lesz, hogy kimész külföldre?
Még nem tudom pontosan, mikor megyek ki, de nemsokára. Az a durva, hogy tegnap este már majdnem elindultam, csak aztán néhány elintéznivaló miatt még úgy döntöttem, maradok pár napot. Az van, hogy mindig menni kell, utazni, járni a világban. Meg kell találnom a szerencsémet... vagy nem is a szerencsémet, a szerencsefonalamat, és tudom, hogy egyszer meglesz. Nem azért megyek ki, mert nem szeretem ezt a várost, jó ez a hely, szeretek itt mindenkit...
De nem az van, hogy azért mész ki, hogy aztán visszajöhess, hogy feltöltődj?
Elmész megkeresni magad, és hazajössz megtalálni magad? Nem tudom, lehet, hogy ez a helyzet. Most azért jöttem haza, hogy felvegyem ezt a lemezt, de megint el kell mennem, hogy megtaláljam magam.
Idén februárban kimentél Berlinbe zenélni meg élni, aztán március-áprilisban már a Mooggal turnéztál Amerikában. Milyen élmények értek?
Berlinben ráébredtem, hogy addig sose voltam igazán magányos, és nem tudtam, hogy mit jelent az, amikor már fáj az, hogy egyedül vagyok. Ami addig volt, az csak ilyen műbalhé volt, szenvedés. Megláttam, hogy milyen igazán egyedül lenni. Volt néhány koncertem kisklubokban, de nem igazán az történt, amit elképzeltem. Amerika meg nagyon jó volt, mert sose voltam még ott. Nagyon nagy flash volt, hogy ott van a levegőben az összes kedvenc filmed meg regényed. Sose voltál még ott, de mégis úgy érzed, mintha gyerekkorod óta ismernéd az egészet, az arcát, a színét. Amikor Los Angelesben bementünk a reptérről a belvárosba egy taxival, kinéztem az ablakon és láttam a fákat, az utakat, a graffitiket és csak attól végigflasheltem a Karate Kidet, a Terminátor 2-t, a Mulholland Drive-ot. Tényleg olyan volt, mintha ott lennél benne.
Írtál ott dalt?
A Gergővel (Dorozsmai Gergő, a Moog dobosa és a Hammer Of Gods gitáros-énekese, Norbi állandó zenésztársa) sokat lógtunk együtt kint, zenéltünk is néha, és amikor jöttek haza, akkor eldöntöttem, hogy én is hazautazom és felveszem azokat a számokat, amik benne voltak ebben az időszakban. Nagyon sok olyan régi számom van, amik csak demó formában vannak meg, és sajnos így elveszett az, amilyen az adott pillanatban volt - tök sajnáltam, hogy azokat nem csináltam meg. Szóval most ezt nem akartam, egyből fel akartam venni a dalokat, főleg új számok vannak a lemezen, az elmúlt egy év dalai. Mondta nekem egy arc még kint, hogy az ég ott sokkal nagyobb, és tényleg ez volt, Amerika hatalmas, és ott magadat is hatalmasnak érzed magad. Benne van a levegőben az, hogy itt bármit lehet.
Erről szól a lemez?
Az egész lemez a kettősségről szól. Volt egyszer egy lány, akivel megosztottam egy érzést, ami egyetlen, végtelen, örök, és közben ez az egyetlen dolog, ami nem tud működni, és soha nem leszünk már egymás mellett. Erről szól, hogy hogy lehet valami egyszerre a végtelen meg a semmi. Ezzel a lemezzel szerettem volna pontot tenni a végére, de már nem úgy, hogy szenvedni rajta, hanem elengedni, úgy, hogy szerettem az egészet, ami voltam vele. Azáltal, hogy megéneklem, hogy szeretem, elengedni. Ebből indult ki ez az egész, és ebből próbáltam számokat csinálni. Azóta is ezen jajgok, nyavalygok, ez van benne a szövegekben, nagyjából az ő hiánya. Van egy videó, amit a lemezhez vágtam össze a Paranoid Park film jeleneteiből, ott ezt is leírtam. Meg azt is, hogy a számokat csak reggel énekeltem fel. Felkeltem, elmentem a stúdióba, és első lendületből felvettük.
Nem volt nehéz akkor énekelni, volt hangod?
Nem volt nehéz, és nem is az a lényeg, hogy volt-e a hangom, hanem az, hogy amikor felkelek, pont úgy érzem magam, mint amikor gyerekkoromban felkeltem. Majdnem minden reggel úgy érzem magam, mint egy gyerek, tudok örülni a világnak. Van, amikor meg tudom ezt tartani és van, amikor a gondolatok meg az emlékek elviszik ezt és akkor átmegyek ilyen enervált "felnőttesbe". De valahogy a hangom is egyenes lett, nincs túl spilázva, nem olyan rekedtes, szenvedős. Nem azt mondom, hogy nagyon tiszta vagy teljesen más, mint eddig, csak azt, hogy el akartam indulni egy új irányba. Az volt a célom, hogy csináljak egy poplemezt, egy bárki által meghallgatható, nagyon tiszta lemezt. Valamilyen szinten olyan lett, de önmagamat nem tudom és nem is akarom levetkőzni, nyilván benne van a Cure, a Pumpkins, a Mellon Collie. (Mellon Collie & The Infinite Sadness, a Smashing Pumpkins dupla lemeze)
A szövegekben is benne van az elvágyódás.
Sokat hallgattam Pumpkinst az utóbbi néhány hónapban. Nagyon hasonló a szövegvilág, ez nyilván tudat alatti benyúlás. Visszatértem most a gyerekkoromhoz, mert 14-15 voltam, amikor csak és kizárólag Pumpkinst hallgattam, akkor jött ki a Mellon Collie és most újra elővettem ezeket a régi Pumpkins-lemezeket.
Miért van az, hogy mindig belefogsz valamibe, aztán félbehagyod? Csinálsz egy új zenekart, aztán megszűnik, kimész Londonba, Berlinbe, de visszajössz - keresed az otthont, ami még nincs meg?
Meg a családot, ami létezik persze, csak nem fogadom el. Ezért van az, hogy nem tudok senki mellett megmaradni. Egy ország mellett se, egy zenekar mellett se. Erről nagyon sokat beszélgettünk mostanában, és rájöttem, hogy az az egyik legfontosabb probléma az életemben, hogy nem tudok kooperálni az emberekkel. És ez mindenre kiterjed, a barátságra, szerelemre, zenélésre. Valahogy mindenkire rá akarom erőltetni azt, ami én vagyok, és ha az nem úgy alakul, vagy ő nem fogadja el, vagy én úgy érzem, hogy ő nem tudja azt csinálni, amit én gondoltam, akkor továbbmegyek. Pedig az igazán jó dolgok akkor születnek, ha több ember együttműködik. Szóval ezt szeretném megváltoztatni az életemben.
Ez nem menekülés?
Nem tudom, de múltkor nagyon sokat beszéltünk erről, hogy állandóan 45 dologba belekezdek, 45 féle lemezt meg számot felveszek, nincs az egésznek egysége, nem tudom, hogy zenekart akarok-e vagy egyedül, tehát az egész teljes káosz - állandó belekezdések meg befejezések. Ültünk stúdió után a Lánchíd Caféban, dumáltam a Sonya nevű lánnyal (aki énekel is a második számban), felnéztem balra, ki volt rakva a falra egy Máté Péter bakelit, amin pont úgy nézett ki, mint én, ugyanolyan piros akusztikus gitárja volt, mint nekem, és az volt a címe, hogy Magány és együttlét. És Dórika (az egykori Karatedog basszusgitároslánya, aki két számban énekel a lemezen) ráébresztett arra is, hogy még a neve is ugyanolyan, mert hogy két keresztnévből áll. Ez egy furcsa jövőkép volt, hogy ez lesz belőlem: a saját egómba meg a saját magányomba fogok belehalni, ha így folytatom. Eldöntöttem, hogy ezen változtatni fogok. Nem tudom még, hogyan, de nem akarok a saját egómba beledögleni. Most ezen leszek, ez is a headline a myspace-emen: show me how te be someone's friend. Az a durva, hogy sok barátom, haverom van, nem az van, hogy otthon ülök, csak a végén valahogy mindig egyedül maradok. Olyan, mintha önmagammal akarnék kibaszni - tudom, hogy nagy igényem van rá, hogy haverkodás, zenélés, bandázás meg csajozás, de amikor kezdene kialakulni igazán, akkor abbahagyom. Most már elegem van ebből, eleget magánykodtam már, de most már igenis másokkal akarok létrehozni valamit.
De most nem tudod elképzelni magad egyszálgitáros dalszerzőként?
Valahogy úgy érzem, hogy nekem nem ezt kéne csinálni. A szólóelőadóknál nincs állandóság: vannak barátaik, akik néha ott vannak, néha nem, de nincs családjuk. Nincs az, hogy tudod, hogy van egy zenekarod, aki a családod, akikre bármikor számíthatsz. Amikor felkelsz reggel, és azt mondod, hogy szarul érzed magad, elhagyott a csajom, nincs melóm, kurva szar ez a város, utálok itt élni, de van egy zenekarom. És azért annyira más úgy élni, hogy van egy zenekarod, és velük együtt valósítod meg az életed. Mert nincs annál szabadabb, igazabb dolog, mint zenélni meg turnézni. Azt hiszem, onnantól zenekar egy zenekar, ha végtelen bizalom van a tagok között. Csak én most úgy érzem magam, hogyha továbbra is egyedül maradok, akkor nagyon hamar vége lesz az életemnek. Nem az, hogy megölöm magam, csak így elmúlok, egyre mélyebben megyek bele a szenvedésbe meg a sötétségbe és elmúlok annak lenni, aki vagyok.
Ezért mész ki megint?
Igazából azért akarok kimenni, mert annyi mindent szeretnék látni még. Annyi álmom van még, annyi dolog van még, amik itthon nincsenek meg. Meg persze nyilván menekülés az itteni dolgoktól, meg a múltamtól. Most csak annyit tudok, hogy zenélni akarok és akarok egy családot, ami nem azért család, mert annyira boldog vagy ilyenek, hanem azért, mert olyan nagy bizalom van benne, hogy tudod, hogy rájuk mindig számíthatsz. Szeretném meghódítani a világot.
De ahhoz, hogy ezt megtehesd, az első lépés az, hogy legyen egy kiadód vagy bookingcég, menedzsment mögötted. Végül is ott van a myspace-en az “életműved”, meg vannak hangszerelve a számok, de miért nincs kiadód?
Ezek világi dolgok, de valahogy ezek nekem még nem jöttek össze nekem. Nem tudom, miért, erre nem tudok mit mondani. Nagyon sok kiadónak elküldtem már a régi lemezeimet is, Berlinben is, meg itthon is, és ezt is elfogom küldeni, de lehet, hogy az én saját határozatlanságom miatt van ez az egész, nem tudom eldönteni, hogy ki vagyok, mi vagyok, és ezért nem adja a sors. Nem egyértelmű az egész, mindig változtatgatok, hezitálok, és ezért nem kapok világi hátteret. Pedig az kell.
Végül is mindig csinálsz valamit, felhívod magadra a figyelmet, még ha csak a szűkebb haveri körnek meg a myspace-es haveroknak.
Határtalan hit meg bizalom kell önmagamban, hogy ezt az egészet csinálhassam. Ha hezitálok meg nem tudom, hogy mit akarok, akkor természetes, hogy nem is áll össze és nem kapom meg a lehetőséget. A hit a lényeg: ha nem hiszel magadban, akkor sose jön össze. Ez valamilyen szinten eddig hiányzott belőlem.
A Bird Got To Die miért lett bonus track? Az potenciális slágernek tűnik.
Nem tudom, úgy éreztem, hogy az nem illik rá hangulatában a lemezre. Tudom, hogy az slágeres szám, de inkább bonus tracknek raktam fel. Szerintem a második szám (The Song That Made Me Famous) az egész slágeres lett, meg is kaptam rá, hogy Avril Lavigne-es. Egyébként a kedvenc számom az In Her Bed I'm Clean. Van benne szomorúság, de nincs benne keserűség meg sötétség - én attól vagyok kész teljesen. Nekem olyan, hogy van a lemez, és van az a szám - mintha az egész lemezt azért csináltam volna, hogy az a szám előjöjjön. Mintha az lenne a jövőbeli énem. Az egész lemez célja az volt, hogy felemeljem magasra, aztán lebasszon a földre. A régi számaim olyanok voltak, hogy így emel, emel, de aztán nincs igazán katarzis. Most azt akartam, hogy ha már felemel, akkor hagyjon is ott.
