Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Enter Shikari – Common Dreads
(Warner)
Az Enter Shikari nevét jómagam egy interjú (most már talán nem annyira) titkos részeként hallottam, amikor a Mangod Inc. tagjai röhögve meséltek arról, hogy van egy stílus, amit nintendocore-nak neveznek, és hogy felmerült, az Enter Shikarival akár együtt is turnézhatnának. Akkor még elképzelésem sem volt egy, Japánban már legalább tíz éve virágzó „zenei stílusról”.
Természetesen, mint általában szokott lenni, az angol Enter Shikari már továbbértelmezése valaminek, amit korábban NEScore-nak hívtak. A NES a Nintendo Entertainment System rövidítése, ez egy 1983-ban debütált konzol. A videojátékos világban nem járatos olvasó számára bizonyára ez sem mond semmit, pedig a popkultúra szerves részéről van szó. A NES legnagyobb sikere volt a Super Mario Bros., innen talán mindenki el tudja helyezni magában, hogy mi is a dolog. Annyit még, hogy a Nintendo játékai nagy százalékban zseniális cuccok, a mai napig képesek innovációt vinni egy sportjátékok, sorozatok által megtört piacba. Egyik legnagyobb alkotásuk a Super Mario Galaxy, amelyik minden idők második legjobb játéka a kritikákat összesítő gamerankings.com oldal szerint, szerintem pedig az első. Nem csoda hát, hogy a zenei világot is meg tudták ihletni a japán cég termékei.
Nekem is nehéz volt elképzelni, hogy egy 8-bites rendszeren született hangminta hogyan válhat zenévé, de aztán rájöttem, hogy a Mario játékok dallamai mennyire könnyen rögzültek a fejemben, és ezt átültetni hangszeres környezetbe mennyire okos és kézenfekvő ötlet. Az Enter Shikari előtt azonban még fontos megemlíteni a hazánkban már többször fellépő Horse the Band nevét, akik amolyan úttörők ebben a témában, ők – a fent említett listán első – Zelda hangmintáit is mixelték például.
Az Enter Shikari saját kútfőből zenél (ahogy egyébként most már a Horse the Band is), és a stílus rajongói szerint ők már jóval távolabb esnek a nintendocore-tól. Az angol zenekar eddig egyetlen lemezt adott ki, 2007-ben. Ha a NEScore múltról semmit sem tudnék, akkor azt mondanám, hogy egy a zenei stílusokat, őrülten, szinte kontroll nélkül keverő matekmetál zenekarról van szó. Már a Common Dreads introja után következő címadó is rémisztően indul, hiszen a hangminta akár egy Scooter-lemezen is elférne, a német ál-technoformációnál pedig ízlésrombolóbb dolgot keveset tudnék mondani. Aztán a hangszeresek berobbannak, és az egész egy hatalmas káosszá fajul. A digitális hangképzőknek köszönhető őrületet lefejtve egyébként egy kifejezetten dallam- és refrénközpontú rock(metal?)zenekar képe jelenik meg. A Juggernauts a pittyegések nélkül az újkori, kevésbé erőlködő metalcore egyik slágere is lehetne, talán az is lesz. A lemez Angliában előkelő helyen nyitott a listákon, ami az angolok enyhén szólva furcsa zenei ízlését tekintve még nem garancia, csak előjel. Magyarán, hamarosan a csapból is ők fognak folyni a brit sajtóban, de már most sokat látni őket.
A kamaszos, mutáló ének nehezen befogadható, néha szinte alig akar kijönni az a hang a torokból. Ebben az esetben van kis hasonlóság az indie-világ kölykeivel, sőt zenei hatás is akad. A samplerek is idegesítőek sokszor, viszont néha zseniálisan tudják azokat összepréselni a gitárokkal, mintha magától értetődő lenne. A stíluskavalkád nem kevéssé gyötör meg, egyik pillanatban üvöltő énekes riffhalmaz darált, majd jött egy kis chill-out, szerencsére nem egy számon belül, de olyan is becsúszik. Ambivalens érzéseim vannak a számok minőségét vizsgálva is. Az a baj, hogy a szokatlan hangzás elnyomja a dalfelépítést, de persze a négy srác mindent megtesz, hogy belém égesse a refréneket.
A fenti vélemény pár hallgatás után alakult ki bennem, de még foglalkozom kicsit ezzel a lemezzel, és mindenkinek azt ajánlom, hogy ha elsőre nem reagál többet egy homlokráncolásnál (a szélsőség itt ugye a lemeztörés, vagy delete gomb az mp3-on), akkor később még ássa bele jobban magát. Én találtam már fúvósokat a Wallban és a No Sleep Tonightban illetve klasszikus gitárt a Gap in the Fance-ben. Jó, ez utóbbit nem volt nehéz észrevenni. Szóval a Common Dreads a bíbelődések lemeze, a zenekar, és a hallgató oldalán is, csak türelem legyen elég hozzá. Mellesleg fellépnek az nyírbátori Azfeszt első napján, és nagyon jó koncertzenekar hírében állnak.
