Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Dead Weather - Horehound
(2009 Warner)
„Mindig kell egy barát, mindig kell egy barát,
aki sokszor elkísér.
Mindig kell egy barát, mindig kell egy barát,
aki mindent elmesél.”
Énekelte Zalatnay „a sitten zavartak a csöcseim” Cini örökbecsűjében. Nos, ezek alapján nekem Jack White a barátom. Amellett, hogy baromi sokszor elkísért már hol a White Stripes-szal, hogy a Racounters-szel (meg Alicia Keys-szel is megpróbáltak már vállvetve kísérgetni, de leráztam őket), és eközben úgy éreztem, mindent elmesél. Nem a szóban (valljuk be, Jack soha nem a művészi igényességű dalszövegeiről volt híres), hanem nonverbális úton, csupán gitáron. Elmesélt mindent a könnyűzene történetéről, még a B.B. időkről is (Before Beatles), amikor a gitárzene leginkább kéregetéshez készült háttérzenének számított.
Ugyanakkor Jack rendelkezik azzal az attribútummal, ami megkülönbözteti az ivócimborákat a barátoktól, ez pedig a megbízhatóság. Idén pont 10 éve már, hogy tudom, ha megjelenik valahol ez a faszi, akkor csak a bolygók szerencsétlen együttállásának köszönhetően születhet olyan mű, amit ne térne vissza rendszeresen hónapokig.
Odaadó barát is, hisz gyakran ad magáról életjelet. Idén például a Dead Weather nevű szupergruppal, amiben olyan régi arcokat is magával hoz, akikkel eddig is elég jó viszonyban voltam. Megnyekeregteti Alison Mosshartot, akit ugye a Killsből ismertem, és itt billentyűzik, esetleg gitározik Dean Fertita a Queens of the Stone Age-ből. Jack jó barátként nem tolja magát előtérbe, csak annyira, amennyire elvárható: egész elképesztő, hogy ennek a faszinak úgy felismerhető minden hangja, hogy tulajdonképpen mindent lopott valahonnan. Úgy tűnik, mintha az egész Horehound egy laza jammelés lenne a részéről, amíg egyszer csak le nem esik, hogy ez már megint koncepció. Nem szólózza szét az albumot, de ha elkezdi, akkor kurvajól szól. Ugyanakkor a Dead Weather több mint egy újabb magamutogatás. Mosshart produkciója megmutatja, milyen baromira hiányzik a Yeah Yeah Yeahs iránymódosítása óta egy dögös, vad, és kurvás énekstílus a palettáról. Az örömzenélésre utal a tény, hogy a pozíciók cserélődnek: White dobol is (ráadásul nagyon jól), egyedül Fertita billentyűzése tuti, de néha ő is gitározik. Szórakoznak a fiúk-lányok.
Ezen kívül nem érdemes többet mondani a Dead Weatherről. Lehet dobálózni a blues, meg ősrock, meg akár stoner szavakkal, de ezek sem írnak le mindent arról a húzásról, amivel rendelkezik. Csak 11 dal, ami kellő lazasággal lett megírva, négy magasan kvalifikált zenész által. És ez a hozzáállás a túlpolírozott '80-as évek-retro miatt nekem kurvára hiányzik mostanában. De hogy a magyar popzene másik klasszikusára is utaljak, „azért vannak a jó barátok, hogy ez eltűnt boldogságot, visszaidézzék egy fázós alkonyon.”
