Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Killswitch Engage – Killswitch Engage
(Roadrunner)
Illetlenség lenne titkolni, hogy a Killswitch Engage-típusú metalcore-t az utóbbi pár év alatt rühellés szintig megutáltam. Ez az a stílus, amibe hosszútávon nem lehet fantáziát, izgalmat fecskendezni, olyannyira a korábban felépített sablonok miatt működik. Meglehet, más stílusok, sőt zenekarok (akár a Tool, akár a Mars Volta nevét említem) is a paneleikből élnek, de a zenei egyszerűség csak a legritkább esetben működik, az ötödik albumra meg is fáradhat.
A Killswitch Engage, mintha most érne körbe, újra saját magáról nevezte el az új albumát. Önmeghatározáskor, újraértelmezéskor szoktak ilyet csinálni a zenekarok. Az amerikai breakdown apostolok leginkább a producerváltással jeleztek valami ilyesmit. Az eddigi munkáikat minden esetben a koncerten antivicces supermannek öltöző Adam D gondozta. Egy kaptafára is készült mind a négy hangkép. Dutkiewitcz a mostani felvétel mellett is ott volt (például az I Would do Anything elején dörgő gitárhangzás egyértelműen miatta olyan, amilyen), de Brendan O’Brien volt a fő agy. A legutóbb a Mastodonnal, de korában a Pearl Jammel, vagy mondjuk Bruce Springsteennel dolgozó szakember úgy tűnik aktívan nyit a keményebb műfajok felé, de tudása inkább a hangzások élővé tételére irányul. A Killswitch korábbi száraz, beszűkült soundja most mintha kinyílt volna, tele lett élettel, organikusabb, ha úgy tetszik, különválnak a számok, egyik mélyen, másik lazábban szól, élmény hallgatni. Ebből a szempontból sikerült felülírniuk az eddigi dolgaikat, a stílust persze most sem.
Azért most is van olyan változás, amiért a törzsrajongók szívlapáttal vágnák hátba a fő zeneszerzőt (Dutkiewitcz), ez pedig a minden eddiginél több dallamos ének. Hát mit képzel ez? Miért engedi szabadjára Howard Jonest? Vannak tippjeim: az egyik, mert kurva jó énekes, másrészt mert az ordítást megújítani nem lehet. Jonest érheti kritika, de csak mert neki is vannak határai, amiről nyilván nem tehet. Sikerült most is írni olyan célzottan nagy refrént, amit majd együtt énekel a csorda, mint a My Last Saranade vagy a My Curse esetében. A The Forgotten úgy készülhetett, hogy a boss szólt: „bazmeg, Howard, ide énekelj valami óriásit, mert szar se lesz a dalból”. Az ilyen pillanatok miatt lesz kevésbé szürke a lemez. Minden számban meg lehet mondani, hogy hol kapták el a fonalat, és hol nem, a kiállásokat például többnyire igen, vagy a refrének nyolcvan százalékát (pl.: Lost). Nekem a breakdown riffelés továbbra is a halálom, egyszerűen nincs meg benne az a dög, ami az első megjelenésekor volt, most már inkább fárasztó. Tökéletes dalt nem is találok a lemezen. Ha az album nem egy ennyire beszűkült stílusban készült volna, mint a metalcore, talán a jobb ötletek több alkalommal is működnének, de ezt, az egyébként szép és igényes digipack dobozt pár hallgatás után teszem a polcra, és úgy fog szállni rá a por, mint az egész metalcore hullámra.
A Killswitch Engage a legjobb példa arra, hogy a metalcore mánia miért volt ennyire rövidtávú. Ők sem tudnak mással operálni, csak egy új szakemberrel, egy kicsit új hangzással, ha minden más változatlan, a stabil rajongói bázis nem tud nőni, csak csökkenni. Lehet jobb dalokat írni, ezt a zenekar most meg is tette, másra belül sincs igény. Az új lemez engem a hangzásával elsőre megvett, a zenét továbbra is unalmasnak, kiszámíthatónak hallom; hiszen szinte másodpercre megjósolom, hogy hol lesz a felezés, vagy a refrén, és nem azért, mert annyira tapasztalt zenehallgató vagyok. Nem az én zeném, de a stílusban ez abszolút csúcs.
