Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sziget 2009 - Első nap
Lezajlott a Sziget idei első napja, persze csak ha nem számoljuk a csalafinta nulladikat, meg a mínuszegyet. Nagyon sok mindent meg akartunk nézni, és néhányat sikerült is. Pl. az IAMX-et, ami kritikusunk szerint állta a nehéz próbát. A Nouvelle Vague-t, ami szintén nem volt rossz, de jó sem. A Snow Patrolt, ami kifejezetten rossz volt. Lily Allent, aki bájosan, butácskán toporgott a színpadon. A Donotsot, ami utánozta a Beatsteakst. A végén pedig a White Liest, és a Backyard Babiest, amik szintén nem voltak rosszak, főleg az utóbbi. Beszámoló alant.
Számomra az idei Sziget leginkább megfejthetetlen kérdése volt már jó előre, hogy a kora délutáni napsütéses berlinálét, amelyet IAMX és kis panoptikuma prezentál, vajon tényleg akkor és ott tartják e meg, ahová meghirdették, vagy csak egy gonosz, sokszorosan előforduló nyomdahiba tette a jó néhány órával később kezdődő, sátras-fülledt éjjeli White Lies helyére a programban. Végülis kiérkezve az új album kiváló kezdőtaktusait kaptam el, mondhatjuk, egy világ omlott, de azért mentve a menthetőt és kapaszkodva a lehetséges kapaszkodókba, beálltam a nem túl nagy de folyamatosan gyarapodó tömegbe, kicsit hunyorogva, úgy sötétebb. Mint sejteni lehetett, a közegben nem ragadja magával az embert Corner és az elkent szájú latexandrogünök társasága (akik közül gyakorlatilag bárki lehetne frontember), de a hangzás kiválósága és a mozgalmas színpadi jelenlét pótolni igyekeznek a körülmények hiányosságait. Chris nem buzis, fétises, tudom meg a körülöttem állóktól, és valóban, érezni a levegőben röpködő asszociációkat, ez bizony tényleg egy erőteljes Manson nyúlás designban, hiába az is montázs, zeneileg pedig hozza a németekre eleve jellemző indusztriált, villanyrockot, a kor szelleméhez igazítva. IAMX egyedisége az abszolút teátrális előadásmódban rejlik, amiből a komolyságnak a csírája is hiányzik, de úgy ám, hogy viszont nem is ironizál. Tehát megy a döngölés, dominálnak az új lemez számai, de hallunk olyat is, hogy Csókolj és Nyelj. A végén azért színpadonfetrengést is látunk hősünktől, ami sok, az sok, de a gyakorlatilag tökéletes hangzás, a gyakorlatilag semmi kommunikációtól úgyis olyan az egész mintha egy rendezett filmet néznénk. (eron)
Először is egy vallomással tartozom: én szeretem a Nouvelle Vague-t, és az ún. "szakmai" körökben tapasztalható elhatárolódás ellenére sem tudok béna liftzenének tartani egy olyan zenekart, ami elnyögdécseli latinos stílusban a Too Drunk to Fuckot. A franciák a Szigeten is felülmúlták az elvárásaimat, és próbáltak annyi rakenrolt csempészni ebbe a mélységesen unrakenrol stílusba, amennyit csak lehet. Mindkét énekesnő olyan, amilyennek a hangjuk alapján képzelné az ember: lányok a szomszédból, akikhez soha nem merünk hozzászólni a kurvás kisugárzás miatt, pedig tök kedvesek. És itt is ki kell emelnem: a Love Will Tear Us Apart-újraértelmezésük annyira éteri, hogy talán az eredeti dal szintjével vetekszik. A koncert igazán persze nem volt szórakoztató, a Nouvelle Vague-ra társaság kell, akivel végig lehet beszélgetni az üresjáratokat. Nem véletlenül a kávéháztulajok nagy kedvence ez a zenekar azért. (fá)
A Ska-P orv kihagyása után jött a Snow Patrol. Bájos félház gyűlt össze a brit langyirokk-zenekarra, amiről én a Szigetig azt hittem, hogy egy teljesen vállalható zenekar. Azonban kiderült, hogy ez közel sincs így. A Snow Patrolt gyakorlatilag csak a származásból adódó különbségek különböztetik meg a Nickelbacktől: ők nem a rokkerséget higítják könnyen fogyaszthatóvá, hanem a Radiohead által elkezdett szigetországi hülyegyerek stílust. Élőben sem akartak igazán kibújni a bőrükből, sőt, ha lehet még unalmasabbak voltak, mint otthoni hallgatáskor. Úgy 30 perc döglődés után úgy döntöttem, hogy nem adok nekik több esélyt. Az ilyen koncertek után jövök rá mindig, hogy azért Angliában sem szarják a tiramisut. (fá)
És érkezett a nap fénypontja, Lily Allen, hajszálpontosan, ahogy egy profitól az elvárható. Az idei lemezével zeneileg is szép magaslatokba emelkedett Lily pontosan azt hozta, ami várható tõle. Nem váltotta meg a világot, csak kijött egy butácska, de az átlagosnál jóval szerencsésebb, menő akcentusban beszélő lány, és elmondja "párezer" embernek, hogy mit gondol ő a világról. Nem esett bele abba a hibába, hogy rockkoncertet próbál csinálni a produkcióból, megvan a lemezeken is szerethető bájos műanyag hangzás, de nem lett túl steril sem, ezt köszönjük meg a profi zenészeknek. Lily Allenek természetesen közel sem a hangja a lényeg, abból sincs neki olyan kiemelkedően jó, hanem az, hogy még fellépéseken is tudnak vele az emberek azonosulni. Nagyon helyesen nem képzeli azt, hogy bárkit is érdekel az amerikai politikáról alkotott véleménye, csak felmegy a színpadra, táncikál, vihog (persze ez utóbbit is butácskán), és mutogatja magát. A hangzás remek, az előadás módja remek, Lily Allen bemutatta a kétkedõknek, hogy mitõl több ő, mint Paris Hilton. Ha valaki nem tudná, leírom: a harmadik mellbimbón, és az ezredik pinavillantáson túl neki vannak jó dalai is, amikbe az idegesítő hájp közben is lehet kapaszkodni. (fá)
A Donots német zenekar, de angolul dalol. Az öt srác a nyolcadik lemezénél tart, de ennyi idő alatt sem tud többet felmutatni a Beatsteaks-stílus földhözragadtabb, lehatároltabb koppintásánál. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha látok ilyen zenekart, hiszen a Beatsteaks sem tűnt nagy megfejtésnek, egyszerűen egy jó számokat író, baromi szórakoztató rockzenekar, amelyik élőben a legritkább esetben hibázik, az olyan apró, előre látható, de mindig működő trükköknek köszönhetően, mint a közönségguggoltatás, vagy a közönség tetején állva szörfölés, illetve a farzsebből előrántott popklasszikus feldolgozása. És mit tett a Donots? Mindazt, amit felsoroltam, amitől akár még jól is érezhettem volna magam, ha nem lenne a most MTV-Headbangers Ballnak nevezett rockszínpad ugyanolyan csengő, kongó, halk, mint az elődje. Ugye mindenki emlékszik? A Hammerworld-színpad jó hangzást nem tudott kitermelni, a rossz hagyományt pedig követi az „új” sátor is. Rossz előjel ez egy Satyricon, vagy Life of Agony koncertet nézve, akik ugye keménygitárokat is hoznak. Reménykedni lehet, de félő, hogy semmi sem változik. (-dj-)
A White Lies koncertjére egészen másjellegű prekoncepciókkal érkeztem, mint az IAMX-re. Idei bemutatkozó lemezüket jórészt bekajálta a világsajtó, én azonban a Lángolós kollégával értettem egyet abban, hogy egy újabb, egy év alatt világsztári státuszba nyomott zenekarról van szó, a fiatalok-posztpunkok-legjobbak hármas pedig már annyira elhasznált, hogy nagyon. Mint a műsorfüzetből kiderül, tehetségcseréről van szó, úgyhogy az elvárás egyre nagyobb, a késés egyre csak nyúlik, aztán megkezdődik a koncert a helyükre cövekelt, látványmentes angol fiúktól, én pedig kapkodom a fejem, hogy ez valószínűleg a legnagyobb közönség előtt játszó Joy Division feldolgozászenekar, akik olyan fantáziadúsak ám, hogy egybegyúrják a Love Will Tear Us Apartot meg az Isolationt, és olyan kreatívak, hogy új szöveget is írnak hozzá. A koncert hátralévő része is így telik, esetleg néha egy-egy Cure számot is hallhatunk, de egyébként egy borzasztó érdektelen tucatprodukciót látunk, ami nagyjából semmit mozgat meg az elöl ugráló jópár egyénen kívül. (eron)
A Backyard Babies már kultstátusza miatt sem lehet olyan copy, mint a Donots, pedig azért nyilvánvalóan imádják a Guns ’n Rosest, vagy mondjuk a Ramonest, de a svéd rosszfiúk tudtak írni jó számokat, meg elő is tudják adni azokat. A főhősnek Dregen számít, aki úgy szólózik, hogy bele akar halni. Szálkás, görbe tartású felsőteste már-már ijesztő látvány, felveti a kérdést, hogyhogy ez az ember még él egyáltalán. Amúgy baromi rokonszenves társaság, szereti a közönségét, és az is őket. Becsülendő, hogy még mindig ugyanúgy hisznek a rocknrollban, mint régen, és nem vesznek félvállról egyetlen koncertet sem. Ezt sem vették, voltak nagy slágerek, voltak kevésbé nagyok, a félháznyi közönség táncolt és ugrabugrált, én pedig miután megmártóztam egy kicsit ebben a forgatagban, inkább azzal foglalkoztam, hogy kiürítsem a bántó csengést (nem, nem a sípolás, ami még harmadnap is jó emléket ébreszthet egy koncert után) a fülemből, de erről nem a Backyard Babies tehet. (-dj-)
