Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sziget 2009 - Harmadik nap
Élveztük a Primal Screamet, kinevettük a Pendulumot, jól szórakoztunk a Prodigyre, Brujeriára meg pláne. Deathstarson viszont unatkoztunk. Sziget, harmadik nap.
A Primal Scream kiszámíthatatlan zenekar. Gondolok ezalatt arra, hogy nem lehet tudni, hogy épp Rolling Stones lesznek-e, acidos dubos őselektro, vagy valami harmadik. Aztán kiderült, hogy nagyjából minden egyszerre. Velem szemben ők nem érezték kontrasztosnak a County Girl-szintű butácska dalok között az óriási klasszikus Loadedet ez utóbbit mellesleg a Prodigynak dedikálták. Maga a koncert hangulatos volt, ugyanakkor az új daloknál néha különösen zavaróvá vált a tény, hogy Bobby Gillepsie-nek milyen botrányos mértékben rossz énekhang adatott. Viszont a koncert közben felvetődött bennem a kérdés: az hogy van, hogy ha például a Primal Scream megidézi a legendás előző évtizedet, akkor az menő nosztalgia, meg múltidézés, meg ilyesmi, ha meg a Prodigy, akkor lejárt szar, akiknek egy normális világban semmi keresnivalójuk nem lenne itt? Mert ez itt azért bőven egy múltjából megélő zenekart tekinthettünk meg, amin a dalparknál sokkal többet nyomott a latban, hogy ott mászkál legalább kettő a poptörténelem legnagyobb alakjai közül. Ahogy a mű-Mick Jagger Gillepsie-t néztem, nem lennék meglepődve, hogy ha ezt már nem sokáig tehetjük meg. Arról meg inkább nem tartok kiselőadást, hogy mekkora ordas nagy ciki, hogy a murváspöcsű Pendulum felvezetése jutott a Primal Screamnek. (fá)
A Pendulum tavaly ugye elmaradt, ennek sokan örültek, sokan meg nem, azóta jártak egyszer itt félretéve a kis bakeliteket és bekapcsolva a mekit meg a gitárszintiket, hogy megmutassák Magyarhonnak is, hogy milyen is a lakossági drumandbass (amelyet ők következetesen ízes 's' betűvel ejtenek) és a metál, ha úgymond élőben adják elő. Most nagyszínpadon tették ugyanezt, és hát igen, pont ilyen; energikus, lehengerlő, monoton, fantáziátlan, egyszerű. A közönséget egy negyed pillanat alatt tarolták le, a tömeg ötször akkora volt mint az eggyel előbbi legendás Primal Screamen, az átlagéletkor pedig nagyjából tíz évvel alacsonyabban. A hangzásra nem lehet panasz, kellően műanyag volt és kimért, a mulatós szintik nem haraptak, cserébe a dobos nagyon elszánt fejet vágott végig, és a gitárok is ügyesen voltak torzítva, hiába no, aki repülőgép-irányítópulttal érkezik koncertezni az érti a dolgát. Megtudhattuk, hogy Tarantula, és azt is hogy, This Is A New Way, és hallhatunk szupertrendi elektrót is. Aztán meglepő dolgok is voltak, például a közönség szó szerint történő leültetése, aztán felugrasztása, mert ők egy ilyen zenekar, akik nem nagyon ültetnek, sokkal inkább pörgetnek, és ez szabadfordítás, mert el is hangzik. Aki meg azt mondja, hogy a Pendulum egy szar zenekar, az sznob és soha nem ugrált még otthon a mosógép zajára. (Eron Mezza)
Az est fénypontjának beillesztett Prodigy egészen ciki reklámarc-comebackel indul, én várom a pillanatot amikor maga Liam Howlett érkezik a színpadra, nem értve a sokszorosan kanyargós magyar humort, és vérig sértve leoszt két tisztességes jobbhorgot Proli-G barátunknak ott, a feldühödött tömeg előtt. Akkor vélhetőleg történt volna valami érdekes, így inkább az elvárt és kiszámítható Prodigy koncertet kaptuk, némileg előtérben az új album számaival (hogy ez most új Prodigy-album és nem egy mégújabb Pendulum, azt csak a 90-es évekből egyenesen importált szinti és vokállickek mondatják az emberrel, de akár az ausztrálok is nyúlhattak volna ekkorát), plusz schlágerparádéval, épp csak az átvezetéseknél megtúrva, hogy a némileg jobban informáltabbak menőzhessenek barátnőiknek a számcím kellő pillanatban történő fülbesúgásával, hogy majd pár pillanattal később, amikor előtör a LÉNYEG, a hölgy a fejéhez csapjon hogy TÉNYLEG! És micsoda élő produkció, a gitárosnak például kiváló bőrdzsekije volt, a dobok masszívan ütlegeltek és ugráltattak. Nyilván a Prodigy imázsának hiteltlenségén sírni legalább olyan ciki mint Prodigy koncertet végigélvezni, én a kettő cikiség közül inkább az utóbbit választottam. (Eron Mezza)
„Nézdmá, ezek meg kik?” Hogy kik? Hát a Brujeria, akik a világ talán legjobb viccbandája, akik ráadásul eléggé jól adják a komoly arcot hozzá. Sajnos csak nagyon kevesen voltak kíváncsiak erre a bulira, de a mintegy 3-400 ember tutira jót veretett. A hangzás nem volt tökéletes, de el lehetett viselni. Sőt, a koncert felétől már kutya se törődött ezzel, csak ráztuk a fejünket és pislogtunk, hogy mennyire alap, primitív és mégis milyen szórakoztató. Sajnos a spanyol nyelv nem erősségem, így nem annyira tudom most leképezni, hogy miről beszéltek számok között, de jó érzékkel váltottak angolra, mikor valami fontosabb infó jött. Pár jelenlévőt – akik nyilván azért jöttek be, mert a műsorfüzetben spanyolnak írták a csapatot, holott mexikóiak – meg is rettentek a bandanasszal az arcuk előtt megjelenő zenészektől, de aki ezt egy kicsit is komolyan vette, az marha. Szerencsére a 2000-es „sikerlemezük” minden ismertebb dalát elnyomták, de én majdnem átszaladtam téren és időn, mikor az Anti-Castro került elő, de az El Desmadre és a Brujerizmo is komolyan hozzájárult a reggeli – nyaktájéki – metál-izomlázamhoz. (Both)
A Sziget harmadik napjára nagy bizonyossággal kimondható, hogy teljesen felesleges egy ekkora méretű rockszínpadot fenntartani, a hodály méretű sátor a legjobb esetben is félig telik meg. Kiábrándító látvány, amikor belépek a sátorba, és azt látom, hogy a színpad előtti rész kivételével legfeljebb alvó részegek fekszenek elvétve, és ez főleg a magyar zenekaroknál szembetűnő. A Deathstars koncertjére azért összegyűlt a nép, így akár mondhatjuk, hogy ők nagy névnek számítanak, de az is lehet, hogy csak a Prodigy zúzása után nem találták a Party Arénát, és erre a militáns dark metal zenére még mozogni is tudtak. Kár, hogy vajmi kevés változatosság akadt a kettőnégyeket, katonás pontossággal nyomó zenében. Az énekes kiállása olyasmi volt, mintha azt mondaná: „mi most itt zenélünk, faszák vagyunk, neked meg az a dolgod, hogy örüljél, nincs vita.” Ezt a hozzáállást én akkor sem szeretem, ha jó a zene, a körülöttem azonban élvezték. A Rammstein gót testvérének jellemezhető, egyenruhás, fehérre mázolt képű társaság pedig szépen átgyalogolt mindenkin, kicsit még kalimpált hozzá, majd eltűnt a sötétségben, és a feledésben. (-dj-)
