Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Paradise Lost - Faith Divides Us-Death Unite Us
(Century Media)
Az úgy volt, hogy Nick Holmes énekes és Greg Mackintosh gitáros egy szép napon összedugta a fejét. „Húszévesek vagyunk, Greg, villantani kéne valamit. Adjuk ki a régi lemezeink újrakevert változatát díszes fadobozban? Az most egyre divatosabb!” „Halál, sötétség, világvége.” „Jó, akkor csináljunk egy jubileumi koncertet a spanokkal, aztán kihozzuk dupla DVD-n, na?” „Halál, sötétség, világvége.”
„Várjál, akkor mi lenne, ha az új lemezen megint hamisan énekelnék a nyomorúságról? Te sokat és szomorúan gitározol, semmi Depeche Mode, semmi dark rock, csak egy kis zongora, mint a régi szép időkben. A dalcímekben olyan szavak lennének, hogy álom meg vég meg sebek.” „Halál...” „Rendben, a halál is benne lehet, ez jó ötlet! Már csak egy tuti lemezcím kellene.” „Halál, sötétség, világvége.” „Hm, az elég klisés, valami okosabb jobb lenne, de azért tényleg jöjjön át rajta, hogy minden rossz és meghalunk. Meg legyen egy kicsit művészi is, az fontos!”
Hát így esett, hogy a Paradise Lost nevű angol doom/death metal alapzenekar a 21. születésnapját a Hit szétválaszt minket – a halál eggyé tesz című lemez kiadásával ünnepelte. Aki végig figyelemmel követte a teljes heavy metal szcéna utóbbi esztendeit a rengeteg újjáalakulással és a még több „vissza a gyökerekhez” pálfordulással (amelyeket persze az érintettek zöme leggyakrabban az „ez a zene jött megint a szívünkből-lelkünkből, mer’ ez tök jó” felkiáltással kommentált tök őszintén), az rutinból meg sem lepődik a történteken.
Igaz, már a Paradise Lost előző lemezénél, az In Requiemnél is érezni lehetett, hogy a zenekar vadul keresi a kiutat a kicsit hosszúra sikerült elektronikus-darkos kalandozásaiból, de ezt mostanra sikerült végleg megtalálnia. Az „új út” pedig természetesen a régi. Tehát aki a Draconian Times-os, sőt még régebbi idők hangulatát vágyta és hiányolta már régóta a PL lemezeiről, most ismét elégedetten merenghet a múlandóságról.
Nem rosszak egyébként az új dalok, de sajnos nem is annyira jók, hogy feledtessék a bennem motoszkáló ördögi gondolatot: ezt az egészet már maga a zenekar sem gondolja igazán komolyan. De lehet az is, hogy egy kiégett, öreg, megkeseredett szkeptikus vagyok, és nekem szól igazán az új Paradise Lost, csak nem akarom észrevenni.
