Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Modest Mouse ritkaságokat tartalmazó EP-vel szórakoztat. Az Everytime I Die southern metálnak hívja magát, de nem tudjuk miért. A Europe-ról kiderül, hogy nem csak AZ az egy dala létezik. A Raised Fist izmokat és büdös hónaljat nyilvánosságra hozó hardcore Svédországból. A Love Language tök ismeretlen, elsőlemezes amerikai független amerikai gitárpop/rock. Heti kiskritikáink.
Modest Mouse - No One’s First And You’re Next (EP)
(Epic)
Alany: a Talking Heads és a Pixies örökségét továbbvivő, a kilencvenes évek elejétől folyamatosan alakuló, ám mára teljesen egyéni hangúvá váló amerikai zenekar. Sőt, lassan underground alter legendának is nevezhetjük, amely szépen végigjárta a hírnév különböző lépcsőfokait, és a tetőn (?) nagykiadós szerződés, Grammy-jelölés, aranylemez, Billboard-listás első helyezés várta. A legutóbbi, 2007-ben megjelenő albumukon már Johnny Marr (ex-The Smiths) gitáros is játszott, ami természetesen csak használt az ismertségnek és az érdeklődésnek. Az új EP a kiváló 2004-es (Good News For People Who Loves Bad News) és a jó 2007-es (We Were Dead Before The Ship Even Sank) lemezre fel nem került, illetve b-oldalas dalokat tartalmaz.
Pro: a Good News… annyival jobb a We Were…-nél, amennyivel fésületlenebb, gátlástalanabb, izgágább és kiszámíthatatlanabb. Sajnos a We Were… túlzottan letisztult, kerek, mintha kifejezetten a mainstreamnek szánták volna (hozzátéve: bár ilyen lenne minden mainstream zene). Az EP szerencsére a Good News… vonalán halad, jók a dalok, és Isaac Brock énekes-zenekarvezető-szövegíró-gitáros végre ismét inkább közveszélyes dühöngőnek tűnik többször, semmint egy leszedált őrültnek.
Kontra: néhány dal felkerülhetett volna az utolsó nagylemezre pár kevésbé izgalmas darab helyett, és akkor erre az EP-re egyáltalán nem lenne szükség.
(Szöveg: SCs; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Everytime I Die - New Junk Aesthetic
(Epitaph)
Alany: Az amerikai csapat 1998-as megalakulásakor még metalcore-t játszott, de úgy látszik, ahogy egyre kellemetlenebb lesz ez a stílusmeghatározás, úgy lesznek a srácok egyre inkább (a Wikipedia szerint legalább is) southern metal, ami most eléggé menő. Hogy ebben a tisztán modern hardcore-os és punk-os zenében mi a southern, azt bevallom nem tudom, de ezúttal tényleg betaláltak. Eddig súlytalanok voltak a színtéren, legalábbis egyik lemezük sem lett mérvadó és nem rezgette meg a világot. Kis szerencsével most azonban minden megváltozik.
Pro: Valahogy minden egyben van ezen a lemezen, minden stílusból hozzák a kellemes dolgokat, nem csépelik el egyiket sem. Majdnem minden dal üt, tele van az egész fogós dallamokkal, jó riffekkel, bólogatós belassulásokkal. Kifejezetten jól sikerültek a szövegek, kár, hogy a mai világban a borítónak és a figyelmes zenehallgatásnak leáldozóban van.
Kontra: Tulajdonképpen nem igazán tudok belekötni a lemezbe, egyedül a hangzás kissé erőtlen, egész pontosan a gitárok gyengék, olyan, mintha csak egy lenne, pedig van kettő is.
(Szöveg: Both András; pontszám 5/5) Ezt hallgasd!
Europe – Last Look at Eden
(earMUSIC/Edel)
Alany: Háromféle ember létezik: aki egy számot ismer a Europe-tól (ők vannak legtöbben), aki két számot ismer a Europe-tól, és aki szereti a Europe-ot (jelenleg ők vannak a legkevesebben). Azok kedvéért, akik nem követték az utóbbi évek tevékenységét, el kell mondani, hogy a Europe felfrissítette a hangzását, az utolsó albumaik ilyen formában nem jelenhettek volna meg egy (vagy két) évtizeddel ezelőtt. Modernnek mondanám, ha a zene az lenne, de ez klasszikus hard rock, sok blues megoldással.
Pro: A Last Look at Eden legnagyobb előnye a már említett hangzás, hiszen a retro zenét vérbeli XXI. századi sound mellett tálalják. A gitár talán mélyebbre van hangolva, de az sem mindenütt. A Europe emellett nem felejtett el dalokat írni, több nagy pillanat akad, és ugye a lírát is elviseljük egy volt hajbandától, főleg, ha olyan jó, mint New Love in Town (a cím és a szöveg viszont kontrába való). A lemez nagy részben blues alapokat tartalmaz, aki ezt csípi, nyert ügye van. Ügyesek az öreg rókák, na, és még riffelni is tudnak (The Beast).
Kontra: A giccshatár átlépése nem túl jó mindig, és a dalok sem egységesen erősek, akad néhány kényszeredett refrén is, ami minden pátosz ellenére sem sikerült jól (Catch the Plan). Nagyobb hibák nincsenek, így nem is keresem őket, az embert vezetés közben úgysem zavarja a dolog.
(Szöveg: -dj-; pontszám: 3,5/5)
Raised Fist - Veil Of Ignorance
(Burning Heart)
Alany: Atlétatrikók - népszerűbb amerikai nevén asszonyverők - segítségével izmokat és büdös hónaljat nyilvánosságra hozó hardcore Svédországból, egykori Dark Funeral-dobossal (Matte Modin) megerősítve. Utóbbi egyébként Oskar Klarssont (volt Gates Of Ishtar-tag) váltotta a Raised Fist soraiban: ez is azt az axiómát erősíti, hogy a metálosok sokkal jobban ütnek, mint a hardcore-kölykök. Jó, Chris Pennie kivétel.
Pro: Maradt az a hangzás, amit a Sound Of The Republicon megszerettünk, és maradt Alexander Hagman kegyetlen rikácsolása is. Kimondottan fogyasztható, metallizált riffek vegyülnek a hardcore dalszerkezeteivel és tempóival, ami ezt a lemezt is kiválóan alkalmassá teszi a BKV ellenőrök baseballütővel abszolvált agyonverésére.
Kontra: Az előző lemez viszont itt is jobb volt, és hiába egységes a színvonal a Veil Of Ignorance-on, azért olyan csoda-nótát, mint a You Ignore Them All, nem sikerült produkálniuk. Ezen kívül nekem első blikkre erősen úgy tűnik, hogy a Veil Of Ignorance gyilkosabb részeit szinte egy az egyben vették át az előző lemezről ezek a derék svédek. Jó, az AC/DC harminc-sok éve ebből él, de ez azért nem az a szint.
(Szöveg: enba; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
The Love Language – s/t
(Bladen County)
Alany: Tök ismeretlen, elsőlemezes amerikai független amerikai gitárpop/rock, annak minden épp trendi hagyományával: szándékos dobozhangzás, a maguk furcsaságában szépségesen fülsértő gitárzajok, Arcade Fire-dallamvilág, személyes hangvételű dalok. Zene azoknak, akiket mindenki kinevet középiskolában.
Pro: A Love Language ötlete nem világmegváltás, két népszerű formulát olvaszt össze. Bármikor bejöhet a már említett Arcade Fire-rajongóinak, ugyanakkor a lo-fi hangzás kedvelői is nyugodtan próbálkozhatnak, ez is az az ártalmatlan popzene, amivel mégis ki lehet verni a biztosítékot a szomszédoknál. A 29 perces hossz nem elég arra, hogy megunjuk a dolgot, a 9 dal között ráadásul több kiemelkedő is van.
Kontra: A kiemelkedő pillanatok magukban hordozzák a lehetőséget, hogy esetleg vannak felejthető részek is. A Love Language bemutatkozását simán lehetett volna érlelni, ráadásul helyenként az a gyanúja támadhat a hallgatónak, hogy ha a szalagokat nem öntötték volna le egy liter savval, akkor ez a zenekar nem lenne több egy középszerű lopásnál. Másodjára ez már nem lesz elég. Plusz annak ellenére, hogy ilyeneken nem szokásom fennakadni, de ez a borító tényleg nagyon ronda.
(Szöveg: fá; pontszám: 3/5)
