Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Porcupine Tree - The Incident
(Roadrunner/Tonefloat)
Azt mindig is lehetett tudni, hogy a Porcupine Tree-lemezek tulajdonképpen Steven Wilson szólóalbumai, és ez most még nyilvánvalóbbá vált. A The Incident szövegei Wilson intim gondolatait tükrözik, legbenső félelmeiről szólnak, és állítólag a médiában, illetve személyesen látott-olvasott tragédiák hatására születtek, kiegészülve önéletrajzi vonatkozásokkal. Egyfajta ördögűzés tehát, de nem kell megijedni: a lemez több mint élvezhető.
Pedig riasztó adat lehet az is, hogy a The Incident tulajdonképpen egy darab 55 perces dalfolyam 14 részre osztva, valamint egy 20 perces „EP” további 4 dallal, de közös mondanivalóval. Olyannyira aprólékos műgonddal megszerkesztett kiadvány, hogy Wilson a vinyl szerelmeseként még arra is figyelt, a dupla LP formátumban (is) megjelenő lemez mind a négy oldala önálló egységet alkosson, ugyanakkor természetesen a három részre vágott fődal se veszítsen értékéből a szabdalás ellenére.
Amikor egy album elkészítésénél valamit ennyire kitalálnak, sokszor előfordul, hogy éppen a lényeg vész el: a zene. A Porcupine Tree (igen, nemcsak Wilson, hanem vele azonos színvonalon zenélő három társa is) viszont éppen attól vált naggyá a progresszív rock terebélyes és sajnos sok-sok felesleget termelő birodalmában, hogy az ilyen nehéznek tűnő feladatokat intelligensen és elegáns könnyedséggel oldja meg. Hiába cirka 75 perces a The Incident, egyetlen pillanatig sem unalmas.
Ugye, a metálvilág – ahová többé-kevésbé azért be lehet szorítani a Porcupine Tree-t is – azután figyelt fel igazából a zenekarra, amikor az akkor már underground szinten ünnepelt Opeth Blackwater Park lemezén Wilson társproducerkedett, sőt két dalban énekelt is, valamint gitáron és billentyűs hangszereken is besegített. Ettől kezdve érdekes kölcsönhatás alakult ki a két együttes között, Mikael Akerfeldt (az Opeth énekese-vezetője) egyre több Porcupine Tree-s énekdallamot, megoldást csempészett be zenéjébe, míg a Porcupine Tree a saját lemezein addig alig hallott szigorú riffekkel igazolta, hogy nem múlt el nyomtalanul a közös munka. Mégis, a The Incident hallgatásakor döbbentem rá végleg, hogy nemcsak Akerfeldt lesett el sokat Wilsontól (ahogy eddig véltem), hanem ez valóban fordítva is igaz. Ugyan a The Incident az utóbbi évek legkevésbé „metálos” PT-lemeze, de a később visszatérő nyitó téma, vagy a Circle of Manias és a The Blind House riffjei egyértelműen Opeth-hatásúak. Ugyanakkor az Octane Twisted akusztikus gitárjait hallgatva már azt is nehéz megállapítani, hogy végül is ki kitől tanult.
Ettől még persze a Porcupine Tree száz százalékig Porcupine Tree maradt: borongós, álmodozós, furcsa, nyugodtságában is nyugtalan érzéseket keltő zenéjük és Wilson hangja, stílusa ezer közül is felismerhető. A koncepció ugyan „kínálta” volna, hogy valami egészen elborult kísérletezésbe fajuljon a komponálás, de szerencsére nem ez történt. Ugyanúgy megvannak most is a hosszú – Pink Floyd-os – szólók például a lemez egyik legkiválóbb dalában, a 12 perces Time Fliesban, ugyanúgy belemerülnek egy-egy progresszívabb, ambientesebb részbe, ahogy eddig is, de a rövid akusztikus átkötések és a jó időben elhelyezett „valódi” dalok (Drawing the Line, The Incident vagy az első részt záró, kifejezetten szép és felemelő I Drive the Hearse) nem engedik, hogy szétessen a lemez. Az „EP” is hasonló szellemben született, és leginkább itt érződik Wilson törekvése: kapcsolódik ugyan a fő részhez, ám önállóan is megállja a helyét.
Látszólag ellentmondás, de a leírtak ellenére a The Incident talán a legnehezebb Porcupine Tree-lemez az 1996-os Signify óta. Mégis alig múlik el nap, hogy ne forogjon végig nálam, ami viszont akár azt is jelentheti, hogy a PT végre kikerül a „túlzott hangulatfüggősége miatt ritkán hallgatott, mégis kedves zenekarok” skatulyámból. Épp ideje volt már.
