Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nemjuci – Nemjuci
(Mama Zone)
A Lángoló Gitárok stábjában, mint a legtöbb zenei szerkesztőségnél, napi megbeszélés tárgya, hogy melyik zenekar, mekkora terjedelmet érdemel. Jellemző, hogy viták is vannak. A Nemjuci esetében a kis cikk mellett annyi érv szól, hogy a zenekar a legkevésbé sem reklámozza túl magát, mintha nem akarna többet magából mutatni. A gerillamarketing mellett döntöttek, maguk intéznek mindent, az Erzsébet tér mellé parkolt kamionon mutatják be a lemezt, szórólapot osztogatnak. A nagy cikket indokolja viszont a tagok zenei múltja, a debütáló kiadvány igényes külseje, és a nagy tanulság levonása, hogy mire elég egy ilyen szintű energiabefektetés. Utóbbiak nagyobb súllyal estek a latba, lett hát hosszú recenzió.
A Nemjuci egyenes rockzenéje csak részben származtatható onnan, hogy Szabó Áron és Fischer Máté a Rémemberben, illetve Faragó Tamás a Puzzle-ban zenél/zenélt, onnan meg a legkevésbé, hogy Németh Juci az Animában. Az énekesnő saját bevallása szerint mindig is rocker volt és a Nemjuci egyértelmű bizonyíték rá. Nyilván a gitár-dob-basszusgitár-ének felállás miatt gondolhatjuk ezt, de az igazán szembeötlő Juci viselkedése, hiszen nem pozícionálja túl magát; benne van a zenekarban, és nem a tetején. A rockerhit oldaláról nézve jól teszi (egy mindenkiért, mindenki egyért), de a könnyűzenei érvényesülés miatt már kevésbé. Egy énekescsaj menő, a Nemjuci pedig nem használja ki a dolgot. Juci aranyosan, kellemesen énekel, és kész, a hangzást viszont úgy alakították, hogy akár egy férfi is nyomhatná helyette. Alig akad olyan szám, ahol előjön az egyénisége (S How You), ahol játszik, csajosan suttog, vagy toporzékol – azt csinálja, amitől Nemjuci lehetne a Nemjuci, mert máshol csak egy szimpla rockzenekar.
Egy szimpla rockzenekar, amelyik jó dalokat is ír, egészítsük ki gyorsan. Vagány, de egyben rádióbarát a zenéjük, egyszer a vagányság, egyszer a pop felé hajlik el a dolog. A Runaway meg a When Night Come inkább emide, a Hey Hey vagy a Never meg inkább amoda illik. A lemez attól lesz mégis közepes, hogy hosszú, vagy legalábbis nem tartja fent a figyelmet teljes hosszában, pedig csak negyven percről van szó. Például az YYYY lepkéket kergető kiállására felfigyelünk (nagyon jó az énekdallam!), de maga a dal inkább unalmas, olyasmi, mint amit Juliette Lewis is csinált, mielőtt leállt füvezni Omar Rodrigez Lopezzel.
Keménynek tűnnek az „unalmas, szimpla” szavak, hiszen ez egy olyan debütáló lemez, amire bárki büszke lehetne, ugyanis részleteiben abszolút nemzetközi szintet ér el a Nemjuci. A magyar kritikaírás egyik nagy rákfenéje, hogy a magyar zenekarok buksiját megsimogatja, terelgeti őket a határokon túlra, majd a zenészek lógó orral jönnek vissza csatából, mert porba hullott az összes fegyver, amivel a saját hazájukban felvértezték őket. A magabiztosság az egyik. Az önhit kevés, mert ott ilyen zenekarból száz van, Londonban egy sarokra jut ennyi. Valamikor egyiknek, valamikor másiknak van szerencséje, vagy egy csaja/pasija az egyik kiadónál.
A Nemjuci első lemeze kifejezetten jó, élvezetes hallgatnivaló, de vannak még olyan hibái, ami alapján nehéz eldönteni, hogy mire tudják használni a tehetséget, és azt a töménytelen energiát, amit beletettek a zenekarba. Jól szórakoznak, és néha mi is. Most ennyire elég.
