Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kiss - Sonic Boom
(Roadrunner)
A Kiss megkerülhetetlen zenekara a rockzenének, amit ma a színpadon látványvilágban a zenekarok kipróbálnak, azt ők már a hetvenes vagy a nyolcvanas években megcsinálták, nincs az a színpadi manír vagy klisé, amit ők el nem lőttek volna. Éppen ezért tartják kiváló koncertzenekarnak a New York-i négyest, tessék elmenni megnézni élőben a produkciót, mert a lemezek nem adják vissza a hangulatot, zeneileg meg pontosan ott tartanak 2009-ben is, ahol a Love Gun idején, csak azt ugye 1977-ben adták ki.
A Sonic Boom tízéves szünet után az első Kiss-stúdióalbum, a legutóbbi Psycho Circus folytatásának elég nagy aljasság lenne nevezni, mert a 1998-as anyag az abszolút mélypont a zenekar történetében (nekem a rajongók által egyöntetű behányással fogadott The Elder az egyik kedvenc Kiss-albumom), inkább mondjuk azt rá, hogy ez egy utolsó nagy hurrá, amiben az idén 36 éves zenekar még egyszer meg akarta mutatni, hogy tudnak ők tökös rockzenét játszani. Kár, hogy nem a fiatalabb tagokra, a 49 éves Tommy Thayer gitárosra és az 51-et taposó Eric Singer dobosra hallgattak a számok összerakásánál, hanem a hatvanéves Gene Simmonsra és az 57 éves Paul Stanleyre.
A lemez ugyanis pont olyan, mint amilyennek a hatvanat taposó rockerek elképzelik a rockzenét, nagyívű vokálok, áááááá-zós refrének és basszuskiállások következnek egymás után katonás rendben, Eric Singerre rá-rászólhattak néhány nótában (Russian Roulette), hogy fogja vissza magát, ez nem az a zenekar, ahol szét kel verni a nótákat, a nyolc felső tam csak azért van a cájgon, mert jól néz ki, nem kell azokat ütni is. Ismerős toposzok sorjáznak egymás után, minden számnak megvan a megfelelője az életműben, a szövegek pedig nagyrészt megmaradtak a “gyere, vedd le a bugyid, mutatok egy kukit” szintjén, nem mondom, hogy ez nem kell, csak nem 11 nótán keresztül.
Nem akarok persze igazságtalan lenni, vannak jó pillanatok is a lemezen, ott van menten a Kisstől tulajdonképpen teljes életművet nyúlt Poisontól visszalopott Never Enough, amiből kiderül, milyen lett volna a Nothin’ But a Good Time, ha Stanley énekli Bret Michaels helyett (fasza). Jó kis koncertnóta az All for Glory is, amit a lemezen Eric Singer énekel (biztos az elvett lepörgetésekért cserébe), ennek olyan fogós refrénje van, amit nem nagyon lehet elfelejteni egyszeri hallgatás után sem. A nyitó Modern Day Delilah egy tipikus Simmons-darabnak tűnhet (a Revenge-n elég sok ilyesmi nóta volt), de Stanley énekli, szinte látom magam előtt, ahogy koncerten a kiállás alatt veri a szőrös mellkasát.
A Stand című rockhimnuszban mindkét énekes azt csinálja, amit legjobban tud, sajnos a refrén annyira popmetálos lett, hogy nem csodálkoznék azon, ha a következő Hooligans-anyagon rámköszönne valamilyen formában. Gitárszóló ebben a számban is csak jelzésértékkel van, hiába no, Ace Frehley sem volt az a kifejezett gitárvirtuóz, hiába lőtt ki rakétákat a Les Paulból, így a helyére érkező Tommy Thayernek is minden bizonnyal azt az utasítást adták ki a főnökök, hogy hallgasson bele az I Was Made for Lovin’ You című diszkóslágerbe, és olyan szólónál bonyolultabbat esze ágában ne legyen írni.
A Hot and Cold eleje pont olyan, mint a Destroyer vagy a Love Gun bármelyik nótájáé, a Danger Us meg éppen lehetne Domino part2 is, némi Hotter Than Hell-beütéssel. Nem baj az, ha az ember saját magtól lop kényszeresen, csak tízéves várakozás után, lehet illet volna kicsivel jobban megerőltetni magukat a zenész uraknak. Jó példa erre Paul Stanley legutóbbi szólólemeze, a 2006-ban megjelent Live to Win, ami olyan fasza kis AOR-lemez lett, hogy ihaj, szóval nótákat írni tudnak még a nagy öregek, csak lehet, hogy a legjobb darabokat a szólólemezeikre tartogatják. A többi nótára (I’m an Animal, When Lightnin’ Strikes, vagy a Say Yeah, ami szintén benne lesz a koncertprogramban, olyan faszán lehet énekeltetni a népet alatta) is igazak a fentiek, átlagos rockszámok, amiket már mind hallottunk valahol egyben vagy darabokban.
A Sonic Boom az USA-ban triplalemezes formában jelent meg 12 dollárért, (igaz csak a Wal-Mart üzleteiben lehetett kapni) amiért az új anyag mellé megkapta a jónép a zenekar legnagyobb slágereinek korábban újra feljátszott verzióját (Japánban jelent meg egy válogatáslemezen ez a csokor) illetve egy 2009-es argentín bulin felvett hat nótát tartalmazó DVD-t. A borító az 1976-os Rock and Roll Overre emlékeztet kissé, a hangzással különösebb baj nincs, bár nekem lehetne kicsivel dinamikusabb is a basszus, és visszavennék az énekből a dob javára egy osztásnyit, de ez tényleg ízlés dolga.
Összességében a Sonic Boom egy erős közepes, olyan Lick it Up-színtű, de messze van a nagy klasszikusoktól.
