Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Lady Gaga még mindig olyan rossz zenét csinál, mint eddig. A Sigur Rós énekese a pasijával készített közös lemezt. Annie-nek egy kicsit több sminket kell magára kennie, hogy kitűnhessen. A Stereophonics már a sokadik lemezét adja ki, nem tudta őket elpusztítani az elektro-mánia. Woodstock idén 40 éves. Ömlesztett kritikáink.
Lady Gaga - The Fame Monster
(Interscope)
Alany: Pont egy éve volt, hogy a művésznő első lemezéről értekeztem egy ízeset, akkor még jobbára be kellett mutatni, hogy kiről is van szó, azóta viszont minden 3 centit meghaladó átlójú fülbevalóval rendelkező táncoslábú rúzskirálynő együtt vinnyogja heves csipőmozdulatok közepette, hogy can't read my poker face. Ez a mostani lemez elég rövidke, és a nagy debüt újrakiadásához lett volna hozzácsapva, de a borítófotó olyan STÍLUSOS, hogy a DÍVA nyilván nem hagyhatta, hogy háttérbe szoruljon, a karácsony közeledte miatt pedig még arra sem jutott idő, hogy két plusz nyomorult számot rávegyenek, ha már albumként árulják ezt a 8 számos izét.
Pro: Persze vannak esetek, amikor a kevesebb jobb. Mármint annál, ha még több lenne. Elég nehéz érdemben nyilatkozni, a hang és stílus is pont ugyanaz, a korszellem követése is csak olyan apró, mint az előző lemez óta eltelt idő. Talán kevesebb eggyel a botrány, ami jó, mert bizony a kólás melldöngetés tök ciki, mint fogás.
Kontra: De ettől még pont ugyanolyan igénytelen, semmitmondó és fantáziátlan borzalom, mint az előző volt - tehát az a fajta, ami egy madonnai, de megkockáztatom britney-i életműben sem fordul elő - , és táncolni is csak azok fognak rá, akiknek aztán tényleg tökmindegy az egész.
(Szöveg: Eron Mezza; 1,97/5)
Jónsi & Alex – Riceboy Sleeps
(XL)
Alany: Jon Thor Birgisson ugye a Sigur Rós meleg frontembere, Alex Somers pedig az ő pasija. Az izlandi párocska kihasználván a korábban már kicsit úgyis túlhajtott Sigur Rós szünetelését elkészítette első közös lemezét, a Riceboy Sleepset. A projekt leginkább azért tűnt érdekesnek, mert felvetődött a kérdés, hogy mennyire lesz intim a lemez, vagy mennyire lesz Sigur Rós jellegű, és úgy egyáltalán, képes-e ez a Jónsi bármi mást csinálni, mint monumentális, szerethető giccsparádét?
Pro: A Riceboy Sleeps egy teljes mértékben ambient-lemez lett a stílus minden szerethető, és utálható részével együtt. Nem dalok vannak itt, hanem hangkollázsok, sok a visszhang, viszonylag hosszúak a dalok – igaz, a stílusban közeli zenékkel ellentétben az izlandiak nem érzik kötelességüknek, hogy minden trekk embertelenül hosszú legyen. Több helyen is sikerült annyira éteri hangzást elérni, amiért az átlag hallgató megérti, hogy miképp lehet rajongásig szeretni az ambientet.
Kontra: Képzeljük el a Sigur Róst, a dalok végén lévő kötelező zajongás nélkül. Ugye hogy milyen kurva unalmas? Jónsi és Alex lemezén voltaképpen ez hallható, sehol egy pillanat, ami ki akarna rángatni minket az izlandi lakatlan területek tájképéről. Márpedig Izland lakatlan részein túl sok időt tölteni egyedül minden szépsége ellenére is veszélyes biznisz, mert szarrá lehet fagyni.
(Szöveg: fá; pontszám: 2,5/5)
Annie – Don’t Stop
(Smalltown Supersound)
Alany: Anne Lilia Berge Strand, azaz Annie, az éppen ma 32 éves norvég elektropop csillag. A bájos hölgy 2004-ben jelentkezett első, Anniemal című lemezével, melynek címét Tore Kroknes (producer/szerelem) választotta. A kedves munkatárs már nem élhette meg, hogy az album a boltokba kerüljön, szívproblémákkal kórházba került, majd meghalt. Ha ugyanezt a tortúrát nem is kellett újra átélnie összetört szívű énekesnőnknek, de a Don’t Stop kiadása körül is heves viták folytak a kiadók részéről. De végül csak elkészült.
Pro: A szurkolócsapatok biztatását megidéző nyitó szám (Hey Annie) után szinte egymás után, sorban ragadnak magukkal a dalok. Vidámság és pimaszság a My Love Is Better-ben, Alex Kapranos (Franz Ferdinand) gitárjátékával megspékelve. Majd a lemez talán legjobb száma, a Bad Times fokozza tovább az élvezeteket és ez így folytatódik egészen a Songs Remind Me Of You-ig. Tökéletesen eltalált témák, egy kifogástalan poplemez minden kellékével.
Kontra: Persze Annie-nek egy kicsit több sminket kell majd magára kennie, hogy az éppen aktuális elektro-dívák (La Roux, Little Boots) mellett kitűnhessen, de a hangjával abszolút veri fiatalabb vetélytársait. Még akkor is, ha a Don’t Stop végére érve teljesen elmegy a kedvem ettől a stílustól olyan buta és felesleges számoknak köszönhetően, mint a The Breakfast Song vagy a Loco. Ilyenkor kell újrahallgatni az I Don’t Like Your Bandet és élvezni, hogy mennyire tudnak azok ott fenn északon valamit.
(Szöveg: Gihi; pontszám: 4,5/5)
Stereophonics – Keep Calm and Carry On
(V2)
Alany: Az előző évtized britpop hullámából a legerőteljesebb jelenlétet mutató walesi Stereophonics már a sokadik lemezét adja ki, nem tudta őket elpusztítani sem az elektro-mánia, sem az újgenerációs gitárpop-zenekarok, szóval ne lepődjön meg senki, hogyha még egy jó ideig fogják tolni a slágerrokkot. Igaz a lemezeik színvonala még az apró, de annál fanatikusabb rajongótábor szerint is ingadozó, viszont még mindig eseményszámba megy, ha megjelennek.
Pro: A Keep Calm and Carry On ennek megfelelően egy tipikus Stereophonics-lemez, a szokásos középutas rockzene, amit tökre lehet szeretni az erre fogékonyaknak. 30-as, családos értelmiségieknek ideális választás karácsonyra.
Kontra: Pont ugyanolyan jellegtelen, mint a Stereophonics általában. Eleve felfoghatatlan, hogy a britségükön kívül mi közük lehetett a britpophoz, a Manic Street Preachers-féle vadulásnak álcázott andalgás sokkal közelebb áll a Stereophonicshoz, mint a Blur és társai valaha. Egyszerűen képtelen bármiféle indulat kiváltására, az ugráltatósnak számító daloknál is maximum a rakenrolt hírből sem ismerő fiatalok dobálják szét a szobájukban a ruhákat – de csak hogy aztán szépen összehajtogathassák az összeset, és visszategyék a helyükre. Sokat elmond a helyzetről, hogy a Beerbottle kezdése a legemlékezetesebb pillanat, itt pár percig elgondolkoztam rajta, hogyha nem ez a modoros Kelly Jones énekelne, hanem mondjuk Robyn, akkor egész patent elektropop-sláger lehetne belőle. Aztán persze a gitárokkal megölik gyorsan ezt az érzést is. Az pedig egy rockzenekar legnagyobb kritikája, ha a hangszerek rontják el a zenét.
(Szöveg: fá; pontszám: 1/5)
Woodstock 40
(Warner)
Alany: Idén volt a 40. évfordulója a legendás Woodstock fesztiválnak, ami, mint a legnagyobb hatású ilyen rendezvény vonult be történelemben. A hippimozgalom csúcsa volt az a három nap, és igazából nem is a zenén volt ott a hangsúly, hanem, hogy az a rengeteg ember összegyűlt a Bethel melletti farmon és szerette egymást. A zene ehhez csak aláfestés volt kb., ráadásul nem sok együttes mondja azt, hogy az lett volna élete fellépése. A leghíresebb talán Jimmy Hendrix szetje lett, pedig a gitáros maga sem volt vele túlzottan megelégedve, ráadásul a csapata is elég szedett-vedettnek tűnt azon az estén és azóta is. Ettől függetlenül hangulatos, amit azon a hajnalon előadott a fesztivál záróakkrodjaként. Mellesleg számtalan akkor futó zenekar visszautasította a szereplésre való felkérést, a Led Zeppelin például azért, mert nem akartak csak egy szimpla név lenni a sok fellépő között.
Pro: Viszonylag átfogó képet lehet kapni az akkori zenei életről. Csak pár név a fellépők közül: The Who, Joe Cocker, Santana, Janis Joplin, Jefferson Airplane, Canned Heat stb. Az évfordulós kiadványt többféle verzióban lehet kapni, van közte könyvvel megspékelt hatlemezes verzió is, sőt, DVD-n is kijött egy film az ünnep alkalmából, ami abban különbözik a kétlemezestől, hogy minden zenekartól több dal is van a korongokon.
Kontra: Van a South Park méltán hírhedt rajzfilmsorozatban egy olyan rész, ahol a főhős gyerekek Slayerrel mennek a hippiknek, akik éppen koncertet élveznek. Nem nehéz Woodstockot odaképzelni a képernyőn lévő buli helyére, ahol a színpadon éppen olyan zene megy, ami olyan, mintha az Allmann Brothers teljesen szétszívva kapirgálna a hangszereken. Na ez a hangulat sokszor eszébe jut az embernek ezeket a lemezeket hallgatva is.
(Szöveg: dg; pontszám: 3/5)
