Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Lovasi András: 20 év dalai @ MÜPA, 2009.12.29.
Október eleje óta tudom, hogy hangversenytermes Kispál-koncert helyett Lovasi szerzői est készülődik évvégére. Ugyancsak október eleje óta káromkodom változó intenzitással azért, mert már három hónappal a fellépés előtt sem sikerült két egymás mellé szóló jegyet szereznem. Végül: ugyanilyen régóta próbálom eldönteni, örülök-e annak, hogy immár koncepció és nagyszabású népünnepély is támogatja a csetlő-botló-korszakalkotó dalszerző körüli bálványimádatot. Ikonok kellenek, persze, mindenki akar egy darabka fényt. Mégis, (nekem) legjobban a húszéves szójátékok kellenek meg a szarszagú igazság. Ennek megfelelően félek a citromillatú wc-illatosítótól és a nagyipari felhajtástól. Nem alaptalanul.
Mindenképpen különös érzés körömcipőben érkezni Kispál-koncertre. Még különösebb érzés körülnézni, és felmérni azt, milyen baromi sok ember van körülötted, aki szintén körömcipőben érkezett Kispál-koncertre. Parfümillatú és békés a gyülekezés: halkan vibrál csak a tömeg, minden rendezett és kellemes várakozással teli. Puhán és őszen kunkorodik decens kontyba a ruhatáros haja, és frakkos fiatalember nyújtja át azt, ami most nem fröccs, hanem presszókávé. Alapvetően a halálba lehet engem kergetni az illedelmes áhítattal, most azért kicsit elbűvöl a kontraszt és az irónia. Kedves női hang kérésére szépen megtelik a hangversenyterem, sorokba rendeződnek az izgatottan nyújtózó nyakak.
Negyedórás késés után felsorakoznak a zenészek az óriási orgona alatt, és kezdődhet a tánc. Szemüvegben-zakóban, magázás és tegezés között vergődve kicsit megszeppent a Főattrakció, mindent összevetve ez igazán érthető. Négyszer jön le Bandi a hegyről, aki még nincsen húsz, de azért még mindig nem hetven, a szólószámok között pedig megismerhetjük az est Háttértörténetét, valamint a Koncepciót. Kispál András nem akart egy darabig a szertartásos nagyteremben fellépni, úgyhogy a szervezők márciusi megkeresésekor megszületett az ötlet, be is írták a nagykönyvbe: valami Lovasi-izé lesz Kispál helyett. Ettől még persze jelen van a névadó gitáros, a csavar annyi, hogy néha eltűnhet. Az est felépítése alapján ugyanis a szólóalbumos blokkot Kispálos etap váltja majd, ezt követően felbukkan majd az őstag Ózdi Rezső, és vele együtt a Kiscsillag, aztán végezetül visszatérnek a nagy zenekar dalai. Mindezt pedig a testek és hangszerek felé emelkedő, nyolc-tízméteres vásznon kísérik majd a máskor is látott vérnyomás-ingerlő mozgóképek és egyéb látványelemek. Szóval van Ötlet, megvan a Hang, és megvan a Fény is.
Igen-igen, valami dal szól gyerekkoromból, örülök, hogy a refrén még megy, lassan a többit is kitalálom (fejből, mert a hangosítás kegyetlen ellensége a szövegértésnek). Érzéstelenít a tévéműsor, és leszedál a zűrzavaros pszichedélia és az égbekiáltó egyértelműség váltakozása a kivetítőn. A koncert hatásos, működik az animációba rejtett amfetamin, működnek az agyakba vésett emlékszövegek is - hangosítás ide vagy oda. Izgalmas a ficánkoló vidámságba áthangszerelt Lefekszem a hóba, vészjósló és magával ragadó a fekete vérbe csavart Zsákmányállat. Az ismert és kevésbé ismert számokat korrekt láncra fűzi fel a sok ügyesen egymásbacsengő dallam, az ezer szemembe úszó kép és az egészet kísérő nélkülözhetetlen idétlenkedés. A Kiscsillag elkeresztelése körüli potenciális jogvitát is taglalja például Lovasi: egy kereskedelmi televízió használja ugyanezt a titulust ugyebár. Tök mulatságos, mert ők olyan poliészter-szagúak, mesterkéltek, és a színpadon kibontakozó egyszerű szórakoztatástól rém távol állnak: fúj celeb-kultusz, fúj. Nevetés van, és tapsvihar, tapsolok én is, de közben törölgetem a szememből a port.
Húsz év alatt nagyon sok minden történt egy bizonyos emberrel, meg mellette egy nemzedékkel: megtanultunk közneveken keresztül komolyan beszélni, önmagunkon nevetni, lerészegedni és megszabadulni. Fellázadtunk számtalanszor szellemeskedve a semmi ellen, megbékéltünk a zajos magánnyal, meg úgy általában: felnőttünk. Egy életműben karöltve jár a múlt és jelen, a visszatekintés és az összekacsintás. Ebből magam előtt semmit se látok, nincs történet, nincs tanulság, nincs alázat - szpotlámpa van helyette és nagyszabású produkció. Valamint, természetesen, ugyanazok a jó számok és jó zenészek, mint általában. Nem értem, miben több, miben más ez a fellépés az eddigiekhez képest, hogy mit ad azért cserébe Lovasi, hogy a kollektív nevet letörölték a plakátról.
Nem kötelező őt bármilyen értelemben is vezéralaknak, szócsőnek, istenverte profétának tekinteni - és nyilván ugyanígy neki sem kötelező az ilyen szerepek közül akár egyet is magáénak elfogadnia. Maradhat a legendává lett zenekar frontembere, és egy mókázva-komolykodó hétköznapi költő. A nagyzási hóborttal és fényorgiával kísért diadalmenet ezért viszont (szerintem) külön nem jár, az ilyesminek más neve van, mi is volt az? Celeb-kultusz.
(Fotók: Valuska Gábor)
