Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Black Crowes, 1997. január 31., Budapest, Petőfi Csarnok
A mai napig elég nagy rajongója vagyok ennek az amerikai hippizenekarnak, és ’97-ben is már az voltam, ennek ellenére ez a koncert nem a zenei produkció miatt maradt emlékezetes. Abban az évben már nagyon durván jött fel az elektronikus tánczene Magyarországon is, így történhetett meg, hogy koncert előtt a Wave lemezboltban az Anima Sound Systemtől a Hungarian Astronaut- és az Underworldtől a Second Toughest In The Infants című albumokat vettem meg. Emlékszem, este milyen furcsa érzés volt egy blues/rock-koncertet nézni, a zsebemben két techno-lemezzel. Akkor ott, 20 évesen az a ma már nevetséges dolog jutott eszembe, hogy amit látok a színpadon, az a Múlt, a zsebemben pedig CD –k formájában ott lapul a Jövő.
A Black Crowes már az első percektől enerváltnak látszott, a legérdekesebb show-elem Chris Robinson hajótöröttet idéző , burjánzó szakálla volt (a név kötelez?), amit youtube és friss MTV-s klipek hiányában először láthatott a magyar közönség. Az aktuális lemez első dalával, a Nebakanezerrel kezdtek, elnyomták tisztességgel a nagy slágereket is, de végig olyan arcot vágtak, mint akik sokkal szívesebben számolnák otthon a nappaliban a halott elnököket, mint hogy pár száz bamba magyarnak tegyék magukat. A legkínosabb bizonyítékát ennek az a pillanat adta, amikor a közönség soraiból egy aprócska amerikai papírzászlót hajított valaki Johnny Colt basszusgitáros felé, aki ettől annyira riadtan rántotta félre a hangszert és aztán olyan undorodó képet vágott, mint akit éppen most akart levadászni egy rajongója távcsöves puskával.
1997 talán nem az ő évük volt, de hálistennek az azóta eltelt majd’ másfél évtized alatt ismét összekapták magukat, úgyhogy már csak remélni lehet, hogy egyszer visszatérnek ide a világ legeredetibb Rolling Stones- és Led Zeppelin-tribute-műsorával.
