Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hot Chip – One Life Stand
(EMI)
A Hot Chip már csak azért is szimpatikus zenekar, mert a manapság bevett szokásokkal ellentétben nem pár hónapos Myspace-karrier után került elő, hanem viszonylag lassan építkezve jutott el oda, hogy a 2006-os Warning lemezével világszerte jól csengővé váljon a londoniak neve. Az album ugyan meghozta a viszonylagos áttörést, de a slágerdalokon kívül nem lett igazán emlékezetes, ráadásul a zenekar által a lehető leggeekebb módon prezentált elektropop úgy tűnt, mintha patikamérlegen lett volna előállítva. A 2008-ban kiadott Made in the Dark már tartalmazott lépéseket a jó irány felé, de azt, hogy a Hot Chip a '10-es évek releváns popzenekara lesz-e, egyértelműen a One Life Stand dönti el.
Az igenlő válasz elérése érdekében több lényeges változás is történt. Az ügyefogyott kockulásnak vége, a Hot Chip nagyrészt természetesnek ható hangképekkel dolgozik, a lehető legnagyobb hangsúlyt fektetve Alexis Taylor egyedi orgánumára. A bulizós oldal is eltűnt, a One Life Stand egy szomorú lemez, mégpedig nagyon az. A legtöbb dal elviekben táncolható, de gyakorlatilag nincs ember, akinek eszébe jutna mondjuk az I Feel Better válaszolgatós refrénjére elindulni csajozni. A 2010-es Hot Chipet az az érzés jellemzi leginkább, mint mikor egy szar nap után csak elrángatnak valami szórakozóhelyre, ahol folyamatosan a sarokban állva láncdohányzol, és nézed, ahogy a többiek baromi jól érzik magukat.
A végeredmény lehetne egy unalmas 50 perces picsogás is, de szerencsére a One Life Stand a lehetőségekhez mérten változatos. Kellőképp lassan csomagolja ki elénk a dalokat, nincs túlzott refrénismételgetés, és mikor már a Brothers környékén azt hinnénk, hogy hamarosan befullad a koncepció, csak előkerül még pár olyan ötlet, ami elhessegeti az elszenderülés gondolatát.
Külön öröm, hogy a Hot Chip hallhatóan nem csak dalokban gondolkozott, hanem lemezben: van ív, amit végig lehet járni 10 egyenként is emlékezetes dalon keresztül, kezdve a Thieves in the Night még kicsit optimistább nyitányával, át a Slush érzelmi mélypontján, kilyukadva a Take it In végére hagyott keserédes hangulatjavításánál.
A One Life Standet egyaránt ajánlatos beszerezni Pitchfork-rajongó hipszternek, indie-rajongó bölcsészeknek, és haladóbb szellemű elektrósoknak is. Meg úgy általában minden Szentimentális Férfinak és Nőnek.
