Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Priestess tökéletes elegyét adja a rock & rollnak, a stonernek, és az ikergitáros heavy metalnak. A Brunettes változott, de rossz irányba. A Hadouken! olyan, mintha egy B oldalas pénz szűkében elkeseredetten Prodigy-lemezt adott volna ki. A Midlake szárnyaló dallamokkal próbál hatni. A Yeti Lane kijött egy olyan semmilyen albummal. Ömlesztett kritikák.
Priestess – Prior to the Fire
(Tee Pee)
Alany: A Priestess egy kanadai rockzenekar stoner hatásokkal, de a klasszikus heavy metal sem hagyja őket hidegen, lásd pl. Iron Maiden. Akár azt is lehetne mondani, hogy olyanok ők, mint egy lecsupaszított Mastodon. Nem technikáznak annyira, mint az atlantaiak, inkább csak nyomják a füstös, heavy metalos, ikergitáros rockot. A Prior to the Fire című második lemezük már tavaly októberben megjelent, de csak Kanadában (nem mintha ez az internet korában bármilyen akadályt jelentene). A világ többi részén viszont hivatalosan csak ezen a héten jött ki.
Pro: Még ha sablonok alapján is, de kiváló dalokat ír a négy zenész. A Priestess tökéletes elegyét adja a rock & rollnak, a stonernek, és a fentebb is említett ikergitáros heavy metalnak, így lényegében bárkit megfoghat. Nincs semmi nagy megfejtés, csak megy a húzós rock 11 dalon keresztül, amik közül a kettes Raccoon Eyes akár műfaji himnusz is lehetne.
Kontra: Az elejére sűrítették a potenciális slágereket, így a vége kicsit ellaposodik, de sosem megy egy olyan szint alá, amit már ne lehetne szeretni.
(Szöveg: dg; pontszám: 4,5/5) Ezt Hallgasd!
The Brunettes – Paper Dolls
(Lil' Chief Records)
Alany: Az új-zélandi Brunettes 2002 óta három minden tekintetben kiemelkedő twee pop lemezzel hívta fel magára a figyelmet. A kéttagú zenekar ugyan semmi újat nem tett hozzá a Belle & Sebastian és társai által képviselt világhoz, de ebben a körben ez soha nem volt elvárás. Ellenben a 2007-es Structures and Cosmetics című lemezükkel tökélyre fejlesztettek mindent, amiben a Brunettes jó.
Pro: A csúcsmunkák után elkerülhetetlen valamilyen változás, hiszen kétszer ugyanazt a csúcsot megmászni csak nagyon keveseknek sikerül. A Brunettes szimpatikus módon egy egész más oldaláról akarta megmutatni magát a Paper Dollson, ami azt jelenti, hogy az eddigi túlnyomó részt élő hangszeres megoldásokat korszellemnek megfelelően felváltotta a szintipop-közeli elektronika. Sokkal több furcsa ütem hallható, és sokkal kevesebb azonnal ható dal.
Kontra: Ezzel nem is lenne semmi probléma, ha a nem azonnal ható dalok később elkezdenének működni, de nem. Ezek sajnos nem mély rétegekből álló művek, hanem egyszerűen kevésbé jó dalok. A tipikus twee hangzásvilág eltűnésével ráadásul kifogyott az a nagyon szerethető gyermeteg világ a Brunettesből, ami három éve annyira magával ragadó volt. Kiderül, hogy Heather Mansfieldnek mégsincs olyan tökéletes hangja, és Jonathan Bree zenei megoldásai is csak szeretnének hatásosak lenni. Az In Colours bíztató kezdését leszámítva sokadik hallgatásra sincs egy Credit Card Mailorder, vagy egy Small Town Crewhoz mérhető szerzemény a Paper Dollson. Ezek pedig garantálják, hogy a valahol azért okosat húzni akaró Brunettes negyedik lemeze nemhogy nem fészkeli be magát a hétköznapokba, hanem még csak fel sem merül a nevük pár hét múlva.
(Szöveg: fá; pontszám: 1,5/5)
Hadouken! - For The Masses
(EMI)
Alany: A Hadouken! három évvel ezelőtt hívta fel magára a figyelmet sajátos stílusértelmezéseivel. Zenéjükben egyszerre szerepel a sulykoló elektronika, a metál dühe, amerikai reppelés és angol érzelmek, drum'n'basses hangszínekkel előadott szintipop és fiatalos lendület. Stílusérzékük kiváló, a divatot értik és együttműködnek vele, és az artwork is kifogástalan. Az egyetlen dolog, ami hiányzik, az a zene. Az egész Hadouken! történelemből egyetlen egy jó számot sem tudnék megnevezni.
Pro: A hangszerelés mesteri, a szintihangok nagyon pontosan tervezettek és tökéletesen élnek. A lendület magával sodor, és a (zenetanulás teljes hiánya miatt elszabaduló) szokatlan bugyuta szintitémák, néhol szólók is rendben vannak (lsd. M.A.D.). Néhol még popzeneként is értelmezhető a lemez, a House Is Falling Down dallama például dúdolható (ez a Hadouken!-nél nagy szó), igaz, hogy a hamis gitárriffre épülő bevezetődallam lopott.
Kontra: Olyan, mintha egy B oldalas pénz szűkében elkeseredetten kiadott Prodigy lemezt hallgatnék annak karizmája nélkül. A fent kiemelt két számon kívül csak lapos dalok szerepelnek az albumon, amely 2 perc után teljesen érdektelenné válik. Tanítani való hangszerelés, ötletes megoldások, de sajnos tartalom nincs ezek mögött.
(Szöveg: K. Márkó; pontszám: 3/5)
Midlake – The Courage Of Others
(Bella Union)
Alany: mindenféle bemutatás helyett most szépen meghallgatjátok a Roscoe című dalt. Akinek tetszett, az továbbolvas, akinek nem, az máshová kattint.
Pro: az amerikai Midlake pár hónappal ezelőtt „valami nagyon mást” ígért a harmadik lemezére. Szerencsére nem tartották be a szavukat, illetve nem teljesen. Ha a 2006-os Trials Of Van Occupanther folk rock volt, akkor az új album már szinte tiszta folk. Ez együtt jár azzal, hogy nincs rajta újabb Roscoe, van viszont egy csomó lassabb, bensőségesebb, ábrándosabb „majdnem-Roscoe”. Aki szereti az ilyesmit, annak a The Courage Of Others mennyei manna, mert rég jelent meg ennyi szépséges dal egy lemezen. A szárnyaló dallamok kivétel nélkül karakteres számokká állnak össze, a hallgatónak nincs más dolga, mint behunyt szemmel álmodozni és lúdbőrözni.
Kontra: éppen a sok egyformán andalító dal miatt a lemez a végére unalomba fullad mindazok számára, akik nem annyira fogékonyak a behunyt szemű álmodozásra. Legközelebb megint jöhetne egy picivel több rock.
(Szöveg: SCs.; szöveg: 4,5/5) Ezt Hallgasd!
Yeti Lane - Yeti Lane
(Sonic Cathedral)
Alany: Azért, ha egy zenekarra ráguglizva előrébb van a listában mindenféle albumkritika meg kapcsolódó anyag, mint egy wiki oldal, akkor ott az érdeklődő valami igazán friss és/vagy felhype-olt dolgot érez. A Yeti Lane esetében pont ez a helyzet, a francia zenekar egy másik tagjaiból verbuválódott, és némileg higított, de még tökéletesen pitchfork-komform, ártatlan, középtempós, közepesen okos(ított) független valamit játszanak kevés döggel és sok szintivel, és bármily meglepő, bársonyos férfihanggal, büszke szakálltulajként.
Pro: Az egésznek az (üssetek) szállós érzete némi Radiohead-Fleet Foxes szerelemgyerek identitást helyez a produkcióra. Végül is nem bánt ez senkit, bizonyos semleges életkörülmények kísérője lehet, de még a nagynak titulált számok esetében is, mint a Lonesome George, van némi túlzsúfoltság. Persze néhány hipsternek lesz rá húsz perce, hogy kibogozza.
Kontra: Ellenben az is simán elképzelhető, hogy a többség meg egy sokszor átszűrt kurrens tucat okos-indie zenekart hall, ami nem éri meg, hogy ráerőltesd a szereteted.
(Szöveg: eron mezza; pontszám: 2,5/5)
