Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ulver, Void Ov Voices @ A38, 2009.02.20.
Mit várhat az ember egy olyan zenekar koncertjétől, ami még a kilencvenes évek elején alakult, kiadott egy rakás lemezt, de 2009-ig soha nem koncertezett? Ráadásul a zenei életben ritkán tapasztalható stílusváltásokon ment keresztül; kezdetben volt black metal (fogjuk rá, hogy az volt), majd átment egy lemez erejéig az experimentális, elektronikus rockba, ami után átfordult ambientbe, de akár még a drone-t is ide hozhatjuk, most meg már több lemezen keresztül játssza furcsa, belassult, továbbra is elektronikus, továbbra is elszállt, sokszor szimfonikus samplerekkel, zajokkal dúsított, de újabban kifejezetten dalcentrikus, pszichedelikus popját (?). Szóval mit várhatunk egy ilyen együttestől? Jobb, ha nem sokat, akkor nem csalódunk.
Ahogy Csihar Attila egyszemélyes projektjétől, a Void Ov Voicestől sem sokat lehetett várni, mert ugyan milyen már az, amikor egy ember, egy énekes, aki igazán nem tud énekelni, legalábbis a klasszikus módon, kiáll a színpadra és csak a saját hangjával szórakoztatja a közönséget? Elárulom: nem is rossz. A Mayhem és a Sunn O))) énekese kicsit feldíszítette a színpadot, rakott ki pár mécsest, meg furcsa szoborszerű valamiket, feljött kámzsában, aztán elkezdte szeánszát. Igazából nem is torzított a hangján sokat, csak folyamatosan rögzítette hol a morgást, hol a búgást, hol a sámánszerű éneket, majd ezeket visszajátszotta, egymásra keverte, és az így kijött repetitív zeneszerűségtől akár transzba is lehetett esni. Persze ez nem véletlen, ugyanis Csihar mindezt Kínában, Mongóliában leste el az ottani szerzetesektől, amikor rájött, hogy ezekkel a minimalista eszközökkel is nagy hatást lehet elérni. Működött is, legalábbis egy ideig, még akkor is, ha ennek a performansznak nem egy koncertterem a közege. Ezt leginkább valahol a csillagos ég alatt, a természetben kéne művelni, ott hatna csak igazán.
Félő volt, hogy a norvég Ulver koncertjére erősen rányomja a bélyegét a rutintalanság, de szerencsére nem ez történt. Kétségtelen, hogy a sokak által istenített, leginkább egy eldurvul rapperre hasonlító, jellegzetes megjelenésű Kristoffer „Garm” Rygg énekes nem nevezhető frontembernek, mert a tökéletesen hozott énektémák és némi doboláson kívül semmit nem csinált, csak néha a laptopját leste, illetve térdelt a földön, mintha éppen az összegabalyodott kábeleket szedné szét szépen, akkurátusan, de még ő is többet mozgott, mint alkotótársa, Jørn H. Sværen, aki kb. csak meghallgatta a színpad széléről a koncertet. A látványt így csak a multihangszeres új tag, Daniel O'Sullivan (Guapo, Sunn O)))) hozta, aki, ha éppen gitár, vagy basszusgitár volt a kezében, legalább úgy tett, mintha koncerten lenne, mozgott, bólogatott, rendesen tombolt néha, már a többi taghoz képest. A statikus megjelenést a szokásos módon próbálta takarni a zenekar: vetítéssel, ami az ilyen merengős zene alapkelléke, bár itt éppen semmi különlegeset nem láthattunk rajta, csak a szokásos „milyen szar a világ” képsorokat.
Érezni lehetett amúgy a zenekaron, hogy ők tényleg koncertet akarnak adni, és nem csak hangulatot festeni jöttek. Alapból az olyan dalaikat szedték elő (főleg az utolsó két nagylemezről), amik unalommentesen előadhatók élőben, de még ezeket is áthangszerelték (a dobos kifejezetten emelt az előadás színvonalán), sok helyen már-már rockossá alakították, így tényleg nem fulladt unalomba a fellépés. Persze ehhez kellett az is, hogy kb. csak egy órás legyen az egész. Viszont hiába volt rövid, mégis kerek egész produkciót láthattunk.
Van egy olyan érzésem, hogy hiba úgy harangozták be ezt a turnét, hogy ez az Ulver első és utolsó koncertkörútja, mégis lesz folytatása a dolognak. Túl jókedvűnek tűntek a színpadon, hogy ezt csak úgy abbahagyják, Garmon is, aki a legjobban utasította el az élő fellépéseket, látszott, hogy élvezi, még ha egyhelyben cigizett is csak a legtöbbször. Akár azt is mondhatjuk, hogy egy kezdő zenekart láttunk a színpadon, akik hiába, hogy tapasztalatlanok, mégis profin adták elő magukat. Hasra ugyan nem lehetett esni tőlük, az úgynevezett legendájuktól, de több volt, mint szórakoztató az Ulver (első) budapesti koncertje.
(Fotó: Dankó János)
