Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Beach House Teen Dreamje feltétlenül ott van az év eddigi legjobb albumai között. A Bloodiest rövid, tufa módon szóló energiabomba. Marina Lambrini Diamandis tehetségét már a középiskolában felfedezték. A Xiu Xiu nagy tempóban jelenteti meg az évi egy, de inkább több kiadványát. Az Ov Hell felhalmoz minden klisét, amit a norvég black metalról ismerünk. Ömlesztett kritikák.
Beach House – Teen Dream (DVD-verzió)
(Sub Pop)
Alany: a baltimore-i Beach House harmadik lemeze, a Teen Dream feltétlenül ott van az év eddigi legjobb albumai között. Mérget vennék rá, hogy 2010 végén sok összesített listán szerepel majd. Minimál elektronikából, némi Twin Peaks-filmzenés sejtelmességből és álmodozásból, illetve wave-es légiességből építkezve igazán kellemes popzenét írt a duó. A jó dalokat pedig Victoria Legrand énekesnő érdekes tónusú hangja, szuggesztív előadása emeli még egy szinttel feljebb. A CD limitált kiadásához hozzácsaptak egy DVD-t, amelyen tíz videoklip található, azaz valamennyi dalhoz látnivaló is tartozik. Mindet más rendezte, a Silver Soult maga Victoria Legrand.
Pro: igen vásárlóbarát ötlet, hogy egy CD áráért két teljes értékű diszket kapunk. A láthatóan nem nagy költségvetésű klipek elég változatosak: a szürreális-történetmesélőstől (Walk in the Park) a vicceskedő homevideo-szerűségen (Lover of Mine) át az értelmetlen fényvibrálásig (Zebra) terjed a skála. De van idiótába hajló báb-mesefilm (Norway) is, sőt, egy dal erejéig Victoria idős hölgy bőrébe bújva énekel (Take Care). A képek nem sokat tesznek hozzá a tényleg elsőrangú zenéhez, inkább egy kicsit bohókás művészi oldaláról mutatják meg a Beach House-t.
Kontra: más a dalsorrend, mint a CD-n, aminek ugyan elvileg semmi jelentősége, ám a lemeznek van egy szép zenei íve, ami a DVD-n ily módon elveszik. Azt reméltem, a tíz klipből legalább egy akad, amelyikben Victoriát vizuálisan is élvezhetem, de sajnos az alkotók nem gondoltak rám.
(Szerző: SCs., pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!
Bloodiest – I Told My Wrath, My Wrath Did End
(Edge Records)
Alany: Cadaveres side-projekt, amiben az MWS énekese kiabál, és a Superbutt gitárosa szólózik.
Pro: Rövid, tufa módon szóló energiabomba, kb. a Napalm Death és a Brujeria vonalán. A stílust manapság crustcore-nak nevezik, és a Bloodiest esetében minden adott ahhoz, hogy az irányzat hazai legjobbja legyen: fasza ötletek, gőzmozdony groove-ok, és arcbamászó egyszerűség.
Kontra: Most mit lehetne ide írni? Aki ebben a gyomorból érkező zenében tételenként keresi a hibát, nem érti az egészet.
(Szöveg: dj; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!
Marina and the Diamonds – The Family Jewels
(679 Recordings)
Alany: Marina Lambrini Diamandis, wales-i énekes-dalszerző, akinek a vezetékneve görögül gyémántokat jelent, innen tehát a Marina and the Diamonds elnevezés, nem pedig a mögötte álló zenekart takarja. Tehetségét már a középiskolában felfedezte, de csak miután kirúgták az egyetemről kezdett el dalokat írni. A hölgy nem a szigetországból áradó electro dívák létszámát növelve tűnt fel a zenei színtéren, ő már a singer-songwriterek inváziójának egyik első tagja.
Pro: A new wave hatásokkal megbolondított The Family Jewels-t beharangozva több kislemez is napvilágot látott és végzett előkelő helyen a slágerlistákon, a bolondos Mowgli's Road ezek közül a legkiemelkedőbb, de a lemez legerősebb számai közé tartozik a Girls és a nyitó Are You Satisfied? is.
Kontra: A 13 számos, közel 50 perces alkotás talán túl hosszú, akármennyire is élvezetes, hogy a számok hangulata úgy változik, mintha hullámvasúton ülnénk. Ugyanilyen játékosan váltogatja Marina is a hangját, gonosz boszorkából egy pillanat alatt változik cuki tündérré. De a számok végére érve ez is azt az érzést erősíti, mintha egy musicalt hallgattunk volna végig, pedig valójában csak egy közepesre sikerült pop lemez került a lejátszónkba.
(Szöveg: gihi; pontszám: 3/5)
Xiu Xiu - Dear God, I hate myself
(2010, Kill Rock Stars)
Alany: A Xiu Xiu, mint projekt végül is fiatalnak mondható, a hatvanas évek zenekarait szégyenlősen a sarokba állító tempóban jelenteti meg 2002 óta az évi egy, de inkább több kiadványát, nem is beszélve a folyamatos közreműködésekről. A színvonal nyilván nem teljesen állandó (de persze hol az), viszont megbízhatóan hozza ezt a részben akusztikus, részben elektronikus, de mindenhol egészen sajátos hangulatú, komolytalan, avantgardista művész-pop, szemöldökráncolás közepette énekelve, hogy a csokoládé boldoggá tesz. Ezzel az átlagos magyar zeneszenvedő akkor is nehezen azonosul, ha egyébként hangzásban olyan cucc, mint a nemzeti kedvencnek számító Martin Gore szanaszét tépve IAMX kollegával közösködne.
Pro/Kon: Igazából a fenti leírás érzékeltetni szeretné, hogy valahol tényleg szélsőséges art-pop produkcióról van szó, ha elkapod a fonalát, nem fullad unalomba, ha viszont az elején idegesít, bizony úgy is fog maradni. Így értékelni is igen nehéz, szokatlan, de szórakoztató - stílus és ötlet pedig mindenképp bőven van benne.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Ov Hell - The Underworld Regime
(Indie Recordings)
Alany: Ov Hell, azaz sátánizmus, sötétség, gonosz(ság). Ezt írja róla a nagy metal enciklopédia. Szép, hangzatos szavak; ilyen szellemben még talán senki sem alkotott blackmetal zenét ott fenn északon. Az Ov Hellt King alapította, a Gorgoroth-ból jogilag eltávolított basszusgitáros, aki nagy bánatában azonnal maga mellé vette Shagrath-ot énekelni, hogy ha már mostanában nem megy olyan jól neki a Dimmu Borgir, csillogtassa inkább itt veretes hangját. A stúdiógitáros Ice Dale, aki Kinggel együtt az I-ban segítette ki az Immortal frontemberét Abbathot. Ne maradjon ki a szupercsapat dobosa sem, aki nem más, mint Frost a Satyriconból. Jelenléte egyáltalán nem tűnik fel (gyakorlatilag lehetne helyette bárki más), bár ilyen lemezek esetében a dobost lehet a legkevésbé hibáztatni bármiért is.
Pro: Sampleres (ördögi, zajos, visítós) betétek, tempóváltások, ami egy kezdő blackernek kitűnő belépő album lehet a műfaj megismeréséhez, hisz sokat lehet majd fantáziálni az albumborító hatására a true-ságról és a zordfekete mondanivalóról.
Kontra: Shagrath-é az a hang, ami az egyik legegyedibb a black metal színtéren, amennyiben az unalmasság és a szürkeség a fokmérő. Már az utóbbi Dimmu Borgir-albumokon is jól megfigyelhető hogy mennyire sekélyes és limitált az orgánuma. Maga a zene egy pompázatosan megszólaló, alaposan megtervezett kliséhalmaz. A kezdőszám kétriffes megoldása és visszatérő refrénje még semmit nem sejtet a következő tételekre nézvést, épp csak arra jó, hogy ne is figyeljünk oda rá. A második számban aztán belép az Immortal és az I zenekar összes manírja, amit szolgain el is játszanak nekünk a zenészek, aztán pedig gorgoroth-os csapkodásba fordul át a zene. Nem szégyen magunktól lopni, de ebben az esetben csak a kínos mosolygás jön rá a hallgatóra. Ez az a pont, ahonnan már semmi értelme tovább hallgatni a dalokat, pontosan az ötlettelenség és Shagrath szövegmondása miatt. Földi uralom helyett földi unalom vár ránk, ha sokáig hallgatjuk a lemezt.
(Szöveg: Gnosis; pontszám: 2,5/5)
