Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
La Roux @ Bécs, Gasometer, 2010. március 8.
2009 nyarán két húszas évei elején járó, különleges hangú, vörös hajú énekesnő is látványosan befutott Nagy-Britanniában első albumával: Florence Welch (Florence + The Machine) és Elly Jackson (La Roux). 2010 március elején Bécsben is pont két egymást követő napon tartották koncertjüket – a nőnapra jutó La Roux többet kért és kevesebbet adott.
A bohém-eklektikus Florence kétszer annyi lemezt adott el és jelentősebb kritikai sikert is aratott (a már egymillió példány fölött járó Lungs a BRIT Awards gálájáról is elhozta a legjobb hazai album díját), turnéjára öt kísérőzenészt (köztük egy hárfást!) és egy színvonalas előzenekart is cipel magával (Sian Alice Group), míg a homogén zenei világú La Roux (pontosabban a hivatalos duó egyik felét, a zenefelelős-producer Ben Langmaidet otthon hagyó Elly) két szintissel és egy elektro-ütőhangszeressel lép színpadra, és helyi versenyzők közül választ valami bemelegítő produkciót maga elé – a bécsi Arena ezerfős nagytermébe mégis 20%-kal magasabb jegyárat számított, mint Florence-ék. Persze idővel kiderült, hogy joggal teheti: az ő Arena-dátuma olyan hamar telt házas lett, hogy a koncertjét áttették a háromszor akkora Gasometerbe – és telt házas lett az is. Hiába, a kontinentális Európa – főleg a német nyelvterület és ízlésrokon hatáskörzete – mindig is inkább vevő volt a szintetikus elektro-popra, mint mondjuk a burjánzó Kate Bush-i fantáziákra.
Merthogy La Roux produkciója egy az egyben a nyolcvanas évtized első felének szinti-popját éleszti újra, Vince Clarke korabeli együtteseitől (Depeche Mode, Yazoo, Erasure) és a Human League-től a szintetizátorokra építő korai Eurythmicsen át a francia Desireless 1986-os Voyage Voyage-áig. Ezen 80s-retrónak szerves része az extravagáns/androgün kinézet is, csúcsán az extravagáns frizurával – a La Roux-jelenség fókuszpontjával. A hátul középen álló szinti lábára erősített trapéz alakú táblán előrecsapott csikósörény-sziluettel láthatjuk profilból Elly-t, a koncertre pedig egy kis aszimmetrikus lángcsóvába csavarja-csúcsozza fel névadó vörös haját (maga a név helytelen franciaságú: a „la” nőnemű névelő, a „roux” viszont hímnemű alak – a helyes kifejezés nőnemben „la rousse” lenne, hímnemben „le roux”). Ez a Harlekin-szerű fiús kinézetű csúnyácska lány persze énekhangját tekintve is különleges jelenség, bár míg élőben Florence Welch torka elképesztő őserővel emeli meg a lemezéről ismert dalokat, addig Elly Jackson láthatóan megszenved azért, hogy reprodukálja azokat az éles hangokat (pár számban felvételről is kap vokális támogatást magától). Amikor meg nem kell az éneklésre koncentrálnia, akkor – a zenészei felé profilba fordulva vagy a közönségnek háttal – táncol, csak úgy magának.
Persze kommunikál is a közönséggel, egy színpadra repülő műanyag söröspohár után például keményen bemutat a középső ujjával („virágokat dobálhattok, poharakat ne!”), később közli, hogy az internetes információkkal szemben nem aznap, március 8-án van a születésnapja, hanem majd csak 12-én lesz – és ezt még a másik La Roux-tag, Ben Langmaid is rosszul tudta, amikor reggel felhívta, hogy gratuláljon („ha valaki nem tudná, a La Roux egy duó”). A fiatal közönség roppant hálás – már akkor is sikítozás támad, ha Elly kijön a színpad szélére.
A produkció hatásos, a perfekt kislemezslágerek (a Prince-féle When Doves Cry szinti-funkját megidéző Quicksand vagy az áttörést meghozó In For The Kill) kárpótolnak a zene egysíkúságáért, de míg a címnélküli bemutatkozó lemez fő problémája az, hogy nincs benne egy egész albumra elég karakteres tartalom, addig itt maga a koncert sem tart ki egy önálló fellépés normális hosszáig. Az énekesnő az est folyamán a 11+1 számos La Roux-lemezről csak az első kilenc dalt adja elő, plusz egy B-oldalas ritkaságot (Saviour) és egy jól sikerült feldolgozást (a Rolling Stones gúnyos Under My Thumbját alig egy hónapja vette be repertoárjába). Míg a szintén elsőlemezes Florence + The Machine-nek nem okoz gondot egy óránál hosszabb koncerteket adni, addig Elly a Tigerlily-től a Fascinationig tartó 43 perces főblokk után csupán egy egyszámos ráadásra jön vissza: a szupersláger Bulletproof euforikus közösségi éneklése után már nincs folytatás – az egész még 50 perc sem volt, még este 10 sincs, mikor vége a műsornak.
(A képek nem a helyszínen készültek.)
