Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Johnny Cash olyan az utolsó lemezén, mint az azt megelőző ötön. Amennyire haladó gondolatai voltak Albarnnak a popzenéről, az új Gorillaz-lemez annyira közhelyes. A Wendigo nemrég „bizonytalan ideig beszüntette tevékenységét”, majd ezt gyorsan meg is gondolta. Angus és Julia Stone testvérek, és mint ilyenek, elég elvarázsoltak dream pop-zenéjükkel. A Finntroll pedig lerakott egy újabb dajdaj-lemezt az asztalra, ami olyan, mintha a haverok eljönnének hozzánk sokat inni, másnap pedig mindent megbánunk. Ömlesztett kritikák.

Johnny Cash - American VI: Ain't No Grave
(American Recordings)

Alany: Johnny Cash utolsó lemeze. Akinek ennél több infót kell mondani, az már úgysem jutott el ennek az olvasásáig.
Pro: Az Ain't No Grave pontosan ugyanazt tartalmazza, amit az American Recordings sorozat eddigi 5 része is. A Cash által még 2002-ben felvett anyagon egy meglett úr most is akusztikus gitáron, túlnyomó részt mások szavaival mondta el, hogy épp mit gondol a világról. Természetesen most sem szimpla feldolgozásokról van szó, ezt a jelenséget nevezzük nyugodtan cashesítésnek (cashualizálás?), mert a 2003 óta halott hős bármilyen hangot fog le, vagy énekel ki, abban automatikus több súly, és mélység lesz, mint azt addig bárki elképzelte a dalról. Jó kis lemez ez is, méltóképp vesz végső búcsút a kusza életutat maga mögött tudó ikontól (a majd megjelenő tonnányi besztofot, és hasonló próbálkozások természetesen nem tekintem az életmű részének).
Kontra: Objektíven nézve persze nem ez a legerősebb újkori Cash-lemez, de semmi okát nem látom, amiért ezt objektíven kéne nézni.
(A pontozás mindegy; szöveg: fá) Ezt hallgasd!

Gorillaz - Plastic Beach
(Parlophone, Virgin)

Alany: A virtuális zenekar harmadik stúdiólemeze öt évet váratott magára, mivel az Albarn-Hewlett összművészeti páros Carousel néven szeretett volna robbantani. Sem a név, sem a robbantás nem jött össze, ezért inkább biztosra mentek, és a Monkey stílust lecserélve visszatértek a Gorillazhoz. Majd még biztosabbra menve a Monkeyt is megtartották.
Pro: Poplemezt tervezett Albarn, és ehhez írta a lemez anyagát, azonban amennyire bejött a hang-kép szimbiózis az első két lemeznél, és amennyire haladó gondolatai voltak Albarnnak a popzenéről, ez a lemez annyira közhelyes. Ez volt a pro.
Kontra: A címadásnál egy a házához közeli strandon talált műanyag darab ihlette Albarnt, aki annyi időt töltött ott, hogy palackpostával értesült a zenei világ híreiről. Ezért fogalma sincs arról, mi történt az elmúlt öt évben. Arról, hogyan alakult a mainstream és az underground kapcsolata, mi történt a módosult, illetve mutálódott hip-hoppal, vagy hogy az emberek megint használják a szintetizátorokat, szintén nem hallott. Szintén nincs fogalma arról, hogy azok a dobhangok, amelyeket használ, tiltólistán vannak, mert minden szintetizátor alap dobhangjai, amelyeket csak akkor hall az ember, amikor véletlenül félrenyom a bankok között. Utána soha többet, mert áramütésszerű ingert kap, ha csak arra a gombra néz. A szubos basszusokra ugyanez vonatkozik, így Albarn fékezhetetlen vonzódása irántuk szintén érthetetlen. A vonósok és a nagyzenekar ugyancsak elcsépelt színei csak és kizárólag abban az esetben működnek, ha idéznek, vagy átértelmeznek, de semmiképpen sem akkor, ha ötlettelenül és összhangzattani hibákkal tele csupán hely- és szólamkitöltő szerepük van, ahogy itt, a Plastic Beach esetében. A White Flag egyértelmű Bolero nyúlása pedig egyenesen felháborító. A szinti leadek és szőnyegek erőtlenek, a dallamvezetésük hibás vagy közhelyes, a vokálok pedig átgondolatlanok és félkésznek hatnak. Az eddig olyan jó érzékkel eltalált zene-kép összhang azonban nem sérült, hiszen ezúttal a borító is hihetetlenül ízléstelen. A lapos számok sehonnan sem indulnak, és sehova sem tartanak. Kánonon kívül rekedt klisék újraélesztésével, olcsó másolatokkal, és büntető hangszínekkel írt a Gorillaz egy érdektelen és kegyetlenül unalmas lemezt.
(Szöveg: Linczényi Márkó, pontszám: 1/5)

Wendigo – Audio Leash
(Virtuart)

Alany: A Wendigo a magyar, progresszívnek nevezett metal színtér talán utolsónak maradt tagja. A Da Capo és a Stonehenge tagjaiból összeállt zenekar már valóban csak erőltetve nevezhető progresszívnek, legalábbis a fogalom „dreamtheateri” értelmében. Nincs a gitárnyakon hokizás, meg billentyűklimpírozás, hanem inkább olyan zenekarok hatása jellemző, mint a Soilwork, vagy a Distrubed, sőt az Audio Leash utolsó dalában még a Muse is. Végeredményben a Wendigo progresszívebb az annak tartott együtteseknél. A tagok nemrég még a zenekar jegelését tervezték, de az új lemez, melyet ingyenesen letölthetővé tettek, a letöltés szám alapján nagy siker lett, így lesz koncert is, aztán meglátják, hogy mit csinálnak.
Pro: Az album prímán szól, az első lemeznél a basszusgitár volt tökéletes, most a dob is felnőtt hozzá, de az egész arányos, szép. A zene pontos, lekerekített. Klasszikus szerkezetű dalokat írnak, ahol a refrén a csúcspont, és többnyire valóban az is (Mirrormask, Reach stb.) Változatos, kemény zene ez, amivel a dallamok miatt bárki képes lehet megbarátkozni.
Kontra: A tökéletes hangzás bizonyos mértékben hátulütő is, mert kissé steril az album. Ez nem feltétlenül zavar mindenkit, de egy kis kosz elkélt volna ide-oda. Aztán ahogy még a Stonehenge idején, így most is BZ hangja sok néhol. Az emóció mindig is jellemző volt rá, és most sem bújt ki a bőréből, viszont olykor túlcsordul a hangja. Ez ízlés kérdése, mások éppen miatta kedvelik a Wendigót. A Drift játékossága jól áll nekik, kár, hogy nem szakították meg vele többször a statikus metálzenét. Érdekes, a negatívumok mindegyike kikerülhető. Talán azért van, mert objektíven ebbe a zenébe nehezen köt bele az ember.
(Szöveg: dj; pontszám: 3,5/5)

Angus & Julia Stone – Down The Way
(Flock)

Alany: Angus és Julia Stone testvérek. Ausztráliában, pontosabban egy Sydney melletti tengerparti városban – melynek neve Newport – nőttek fel. Az önálló zenélést maguk mögött hagyva 2006-ban határozták el, hogy együtt folytatják a pályájukat. Az azóta megjelent EP-k, a Travis-frontember Francis Healyvel kötött barátság, na és a meglepően pozitívan fogadott 2007-es debütlemez, az A Book Like This gondoskodtak arról, hogy idén is érdemes legyen odafigyelnünk az elvarázsolt testvérpárra.
Pro: A fiú-lány felállású duó nemcsak küllemében, hanem zenéjében is emlékeztet a dreampop-fenomén Beach House-ra. Talán az ausztrálok valamivel kevésbé rugaszkodnak el a földtől, és az álmodozás helyett inkább csak az ábrándozás mellett teszik le a voksukat. A munkájuk gyümölcse ezáltal némileg valóságosabb, emberközelibb, egyúttal könnyebben megközelíthető és szerethető is. Az album ereje egész konkrétan az énekben rejlik. Azáltal, hogy az emlékezetesen keserédes férfi és női hang váltogatja egymást, mindig újként hat. Ahogy pedig ezek finoman egymásba fonódnak, az valami egészen varázslatos. Így a korong végig kellemesen bágyadt és intim marad.
Kontra: Az amerikai folkhagyományok jelenléte ilyen közegben teljesen indokolatlan.
(Szöveg: maUgly; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Finntroll – Nifelvind
(Century Media)

Alany: Végre visszatértek a finn buliarcok egy igazán bivalyerős, mézsör-áztatta, gurgulázós dajdaj-lemezzel. A falat száraz kenyér nem hiányzott úgy, mint egy újabb marhulás velük, akkora dili hangulat uralkodik el a metálos bróim körében mindig, ha elkezdünk tintázni a zenéjükre. A nyerő formulán nem változtattak: ezerrel megy az őrültködés, a metálba oltott crazy partihangulat. Minden péntek esti metalo-nerd kaláka alapvető bulikelléke egy-egy FingTroll (muhaha) bakelit pörgetése. Az énekes hihetetlen erővel tolmácsolja felénk a móka- és kacagásfaktor minden kis apró részletét, amik pár hallgatás után nem csak a fülünkbe, de a lábunkba is beleragadnak, és kezdődhet a polka-headbang!
Pro: Annyira adott az egész koncepció, ez a bulizós, vedelős, abszolút poénos galopp metál, hogy nincs olyan fémhívő, aki ne kezdene el ösztönösen mosolyogni és betyárkodni egy jót a zene hallatán.
Kontra: Geciszar a másnap, az egész világ és ez a lemez is. Soha többet ilyet, megígérem.
(Szöveg: Gnosis; pontszám: 1/5)