Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Deerhoof, Max Tundra @ Trafó, 2010 április 24.
Ahogy közeledett a nevezetes nap, egyre kevésbé tudtam, mit várjak ettől a koncerttől. Tudtam, hogy Max Tundrát és a Deerhoofot is nagyszerűnek tartom, de mivel alapvetően mindkettő a vicces, önironikus művészkedésre épül, felmerültek kételyek. Komolyan vehették volna magukat, elkezdhettek volna improvizálni, vagy csak egyszerűen felháborodhattak volna, hogy milyen kevés ember kíváncsi rájuk. Utóbbi problémaforrás végül jogtalan lett volna, mert egy jó háromnegyed háznyi lelkes sznob töltötte meg a Trafót.
Nagyjából pontosan kezdett tehát Max Tundra, az ember, akit valószínűleg nem vettek be egy zenekarba sem, mert 150 centis, kopaszodik, kicsit elhízott, nem álltak vele szóba a nők, ezért kitalálta, hogy akkor saját jogon lesz rokksztár. Ha a Max Tundra-groupie-k létezése még mindig elég merész tipp is, annyi azért összejött, hogy az embereket érdekelje, mit tud kihozni élőben egy ember ebből a barkácspopból. A rövid válasz, hogy amit emberileg lehetséges. Max Tundra nem szégyelli, hogy borzasztó viccesen mozog, rohangál, néha megszólaltat alapvetően gyerekeknek gyártott hangszereket, és herélt hangon énekel. Pont emiatt a szégyentelen lúzerség miatt árasztotta el a Trafót valami megfoghatatlan jókedv, hiszen eljött egy faszi, aki a közönség bármelyik tagja is lehetne, és bemutatta, hogy szerinte mi a popzene. Kábé egy órás produkciója pont elég is volt, utána megköszönve az érdeklődést átadta a terepet a rövid átszerelés után azt birtokba is vevő Deerhoofnak.
És itt kezdtem el sajnálni, hogy Max Tundra kiállásáról annyira áradoztam, mert nem maradt szó az amerikaiakra. Az avantgárdot végre a jó oldalánál megfogó Deerhoof tagjai már nem lehetnének átlag arcok a közönségből. Ennek pontos okára nem sikerült rájönni, de megegyeztünk abban, hogy vagy túl sokat anyagoztak, vagy szellemi fogyatékosok. De mindenképpen infantilis népség. Már a színpadkép eltér a megszokottól, a négy zenész teljesen egy vonalban kap helyet, nincs igazi frontember. Illetve néha mind a négyen azok. Satomi Matsuzaki énekesnő-gitáros először is minden létező japán-sztereotípiára rájátszott. Minden mozdulat közben úgy vigyorgott, mint egy öt éves, ugrált, kardozott a gitárjával, néha esetlen mozgással átment a színpad másik oldalára. Mellette a legmegkapóbb jelenség Greg Saunier dobos, aki a kevés konferálást is végezte, kevés profizmussal, nagyon viccesen. Dobolni viszont kurvára tud, néha olybá tűnik, hogy nagyon szétesetten, pedig csak lazán, de hajszálpontosan.
A dalválasztással sem volt gond, a Deerhoof nem esett bele a művészkedés gödrébe. A közönség a lemezen megismert dalok miatt jött, ezért nagyrészt azokat játszották, szinte nulla felesleges improvizálással, a lehető leglendületesebben. A fontosabb slágerek egytől egyig előkerültek, már amennyiben egy ilyen jellegű formáció kapcsán beszélhetünk slágerekről. Mert tagadhatatlan, hogy a Panda Panda Panda, vagy a Basket Ball Get Your Groove Back dallamait könnyű megjegyezni, de ez nagyban köszönhető a bugyuta szövegeknek, meg a gyerekes attitűdnek. Ezek a bugyuta dallamok azonban kaptak egy néha kifejezetten súlyos hangzást, és végül is itt jöttem rá, hogy ez adja a zenekar lényegét: leszakítja a pofámat, de széles vigyorral. A hab a tortán viszont számomra mégsem saját dal volt, hanem a Ramones Pinheadjének feldolgozása. Most mit lehet erre mondani, ha van zenekar, amelyik nem tudhat elrontani egy ekkora dalt, az a Deerhoof.
A tagok láthatóan élvezték a figyelmet, zenélni is szeretnek, valószínűleg egymás legjobb barátai. Ezek után tényleg csak annyi van hátra, hogy elmondjam: ebbe a koncertbe nem tudok belekötni sehol. A legnagyobb gondom vele az, hogy ma este nem lépnek fel megint.
(A képek nem a helyszínen készültek.)
