Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nevermore - The Obsidian Conspiracy
(Century Media)
A The Obsidian Conspiracy a Nevermore hetedik lemeze. Ez olyan nagy életművet jelent, amit ha akarnék, sem tudnék nem figyelembe venni, amikor az albumot hallgatom. Eleve fenntartásokkal kezelek egy új lemezt a seattle-i metálzenekartól, hiszen már az utóbbi kettő (az Enemies of Reality újrakevert változata, és a This Godless Endeavor) is nagymértékben belemerült a Nevermore saját, szépen lehatárolt világába, és bár kívülről nézve minőséget jelentett, belülről már inkább önismétlést.
Annyi biztos, hogy Nevermore célja most az volt, hogy ún. egyszerű dalokat írjon. A cél maradéktalanul teljesült, öt perc fölé nem is nagyon merészkednek, ez alatt nincs idő komplex dolgokra. Valaki erre is képes, persze, de a Nevermore láthatóan nem akart bonyolult ügyekbe keveredni. A zene még így sem buta, hanem a múlthoz méltóan tömör, a dobcinek utolsó rezdüléséig precíz. A metálszíntér nagy alakjairól van szó, ez nem kétséges. Kiforrott technikákkal dolgoznak, ezeken túl nem is alkalmaznak mást.
És itt jön a bökkenő. A számok valóban közérthetők, de nehezen lehet eldönteni, hogy mi az ok: a slágeresség, vagy a megszokott dallamok, vagyis az unalom. Két hallgatás után szinte minden rögzült a fejemben, de jellemzően korábbi Nevermore-dallamokat kezdtem el felidézni, és nem ezek ismétlődtek. Olyan érzésem volt mindvégig, hogy én ezeket a számokat már hallottam. Leginkább a lírai hangvétel esetén igaz ez, hiszen kétségbeejtően nem mondanak semmit, főleg nem újat. Azért ennyire drámai a helyzet, mert ez a zenekar olyan szívet roppantó dalokat tudott írni, mint az In Memory, vagy a No More Will, vagy a Dreaming Neon Blacket záró Forever. Most egyetlen dal volt, aminél valami különleges hangulatra figyeltem fel, ez pedig a The Day You Built the Wall, mert kicsit más, kicsit szokatlanabb a többinél, de ez is csak halványan. Ezzel szöges ellentétben áll, hogy szinte a refrénig be tudom helyettesíteni a Without Mortals helyére az Inside Four Wallst, vagy a River Dragon has Come riffjét a She Comes in Color alaptémájára tudnám húzni. És sorolhatnám.
A Nevermore tábora elkötelezett rajongókból áll, nekik már az kiveri a biztosítékot, hogy az Enemies of Reality újrakeverését bődületes hibának tartom, hiszen az legalább kilógott a sorból, ehelyett csináltak belőle egy Dead Heart in a Dead World kettőt. Mit érdemlek akkor, ha azt mondom, hogy ez a lemez bizony nem slágeres, hanem unalmas?
Nagy ellentmondásnak tűnik, hogy jó lemeznek tartom a The Obsidian Conspiracyt, és mégis porig alázom, sőt szerintem egy ötös skálán nem is érdemel többet kettőnél. Ennek két oka van. Az egyik, hogy sosem kedveltem az önismétlő zenekarokat (keveseknek áll ez jól, ők olyan legendák, akik többé-kevésbé éppen az önismétlésnek köszönhetően azok). Én szeretnék ennél sokkal-sokkal több merészséget: legyen még slágeresebb, vagy legyen sokkal komplexebb, de ne legyenek olyan új dalaik, amiket bármelyik jó lemezük töltelékeként tudnék csak elképzelni. A másik ok pedig, hogy nagyon kényelmes helyzetben van a zenekar, bármit megtehetnének, ehelyett kicsit sem titkolják, hogy egy puha fotelból szemlélik a metálvilágot. A The Obsidian Conspiracy így hát nagy zenészek unalmas ujjgyakorlata. Ezt bizonyosan könnyen megszülték, ha pedig kínlódtak vele, annál nagyobb a baj.
Az elkötelezett rajongókon és nem rajtam múlik a Nevermore jövője, így nyugodtan mondhatom, hogy immár nem várok sokat tőlük. A kemény mag ezt a lemezt is szeretni fogja, amivel nincs is baj, de én már nem vagyok érdekelt fél.
