Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Deftones – Diamond Eyes
(Warner/mTon)
Különös lehet olyan közelmúlttal lemezt írni, ami Deftonesnak van. Egyrészről vannak a személyes élmények, a teher, a még mindig kómában fekvő Chi Cheng basszusgitáros miatt, másrészről pedig a sajtóhírek sem az új lemez promójával voltak tele, sőt a Diamond Eyes leginkább csak belopódzott a képbe, a nagy lendületet is azzal kapta, hogy két hónappal a megjelenés előtt már le lehetett tölteni, így a hivatalos dátumot is kapkodva előre kellett hozni. A kérdés ennél a lemeznél egyébként az, hogy a nagy pofon után sikerül-e nagyot is ugrani.
Az már az előzetesen kikerült számokból nyilvánvaló volt, hogy a Deftones világa nem változott. Még mindig a száraz, mély gitár, a lassú, nyomasztó basszusok, és a hamiskás, disszonáns ének furcsa elegye szólt. Talán a stressz és a trauma hatott rájuk így, de az egy helyben toporgó, kissé talán fásult zenekar új energiával töltődött fel. A Diamond Eyes a 2000-es White Pony óta a legjobb Deftones-számokat tartalmazza. Az új erő fontos részei a popos, tapadós énekdallamok, pedig Chino Moreno még mindig nem tanult meg énekelni, a hangja továbbra is kamaszos, majdhogynem mutál, gyakran elhal. A dallamai nem is működnének a többi hangszer nélkül, minden kórus, refrén ráfekszik a repülő, súlytalan gitárdallamokra, hogy aztán az egészet szétszakítsa egy-egy megszaggatott, mély riff.
Nincs olyan dal a lemezen, ami ne lenne legalább valamennyire működőképes. Még arra sem kényszerült a zenekar, hogy helykitöltő csipogással, recsegéssel kösse át a számokat. A címadó például úgy van a lemez elejére tolva, mintha csak azt mondaná nekünk: „nesztek, így tudunk mi slágert írni, ha nem az a cél”. És tényleg, ez a dal a Deftones-életmű legpoposabb refrénjével támad. Többen vissza is hőköltek talán, pedig soha ennyire nem tűnt magabiztosnak az öt zenész. A folytatás is ugyanilyen. Egyenes, homogén hangulatú, de mégis különálló, kerek dalokat írtak.
Két furcsaság persze van. Az egyik, hogy a gitárhangzás, és maguk a témák sokkal jobban utalnak vissza a Deftones első lemezére, ahol a hangzás bizonyára még a kezdeti nehézségek miatt volt rossz. A másik pedig, hogy több helyen, pl. a You've Seen The Butcherben még a Black Sabbath hatása is felfedezhető, ahogy a hetvenes évek füstös világa is.
Elképzelhető, hogy a Deftones nevét, és zenéjét a nu-metal hullám emelte fel, de a Diamond Eyes annyira kreatív, és tartalmas, amilyen az egész irányzat együttvéve volt. Nagy szavak talán, de ha azt nézzük, hogy a Korn kínlódik, és éppen a tíz évvel ezelőtti önmagát próbálja erőltetni, vagy a Limp Bizkit ugyanazokat a groove-okat akarja újra eladni, akkor nem túlzás, hogy a Deftones bőven túllépett a saját korlátain, és egy egyéni, saját dimenzióban mozog, amit élvezet újra meg újra körbelebegni.
Hogy mennyire volt ésszerű egy teljes lemezanyagot félretenni, és megírni ezt, még mindig nem tudjuk eldönteni, hiszen a még Chenggel elkezdett Eros dalait senki nem ismeri a zenekaron (és szűk körén) kívül. A Diamond Eyes márpedig az információ nélkül is kiváló album.
