Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ozzy Osbourne - Scream
(Sony Music)
Minden rendes rockrajongó szíve megdobban, ha Ozzy erőt vesz magán, és lebattyog a stúdióba, hogy rögzítsen valami új anyagot. Az előző, Black Rain című albumon már fellelhető volt annak a modernizációnak első szakasza, ami a Scream című most megjelent új lemezen folytatódik és amivel a rock egyik élő legendája végleg átlép a XXI. századba. A haladás persze áldozatokkal jár, Zakk Wylde gitáristennek távoznia kellett a populárisabb, közönségorientáltabb anyagok felé kacsingató Ozzy mellől, és hiába nyilatkozza a Black Label Society szakállas vadembere, hogy nincs benne tüske, az arca olyan szomorúságról tanúskodik, mint egy világbajnoki döntő előtt piros lapot kapó sztárfocistáé.
Már a Black Rain idején is megfigyelhető volt, hogy a Rob Zombie mellől elhozott Rob "Blasko" Nicholson basszusgitáros hatása mennyire megváltoztatta a soundot, sokkal vastagabb, effektekkel agyonzsúfolt, modernebb lemez lett, mint az azt megelőző, 2001-es Down to Earth. Már nem a gitár vitte a prímet, Zakk is csak saját témáit ismételgette, és valahogy sokkal kevesebb volt benne a tűz, mint régebben. Így is szép, hogy lehúzott húsz évet Ozzy mellett, Sharon Osbourne feleség és menedzser vasmarkában egyetlen gitáros sem bírta ki ilyen sokáig.
A Screamre felfogadott Gus G. egy görög gitárhős, aki a Firewindben és az Arch Enemyben tüsténkedett korábban, de hát ha az embert Oz hívja, akkor elhányja kezét lábát és megy, mert ilyen lehetőség nem nagyon adódik kétszer egy életben. A dobok mögött is új arc, Tom Clufestops ül, ő Alice Cooper és Rob Zombie mellől érkezett, nem kezdő ő sem - kár, hogy a játékából nem nagyon lehet semmit élvezni az új albumon, mert a modern időknek engedő Ozzy és a lemez hangmérnöke annyira széteffektezett mindent, hogy ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy nem dobgépet hall a lemez legalább felén.
Pedig jól indul a Scream, az első nóta jó kis sötét, középtempós zúzás, aztán jön a Let Me Hear You Screm című első sláger, ami egy kiválóan énekelhető rocksláger, és a soron következő, hazánkat is érintő turné várható alapköve. A harmadik szám, a Soul Sucker az egyik kedvencem, ebben Gus G. leginkább Zakk Wylde húzós játékára emlékeztetően nyomja, sajnálom, elfogult vagyok a BLS-vezér iránt, seggig érő haj, szakáll, bőrnadrág, nagyterpesz, Gibson le térdig, oszt hadd szóljon - nekem ez a rockzene, nem a széteffektezett hangzás, de legyen ez az én bajom.
A Soul Suckeren után következő Life Won’t Wait elég meglepően indul, és úgy is folytatódik, alapvetően egy gitárcentrikus popsláger is lehetne belőle, ha 1986-ot írnánk, még meg is érteném a létét, de így nem - az Ultimate Sin című anyagon voltak utoljára ilyen Ozzy-nóták. Az ötödik, Diggin‘ me Down akusztikus gitárral kezdődik, de nagyon szigorú dallá alakul, kellőképpen ozzys, persze, zakatoló riffek, húzós alapok, ahogy kell, mondjuk egy Demon Alcohollal tudnám párba állítani.
A probléma a lemez második felével van igazán, ahol a prüntyögés, a teljesen egyforma verzék és a különösebben nem fantáziadús refrének mellett talán a Fearless csordavokálja és Gus G. szólói maradtak meg bennem második hallgatásra, de a lemezt záró két nótából akkor sem tudnék felidézni semmit, ha kiéhezett mókusok elé hajítanak a kommentelők.
A közepesnél persze jobb anyag lett ez az Ozzy-album, jobb, mint az előző kettő és modernebb hangzású, a kérdés csak az, hogy ha ugyanezt az anyagot mondjuk egy noname zenekar viszi be a kiadóhoz, akkor vajon milyen reakciókat kaptak volna?
Játék!
Aki megmondja, hogy melyik évben jelent meg Ozzy Osbourne első szólólemeze, valamint annak címét is tudja, és mindezt beküldi az ozzy@nnmedia.hu címre, az a Sony Music jóvoltából megnyerheti a fentebb kritizált új albumot.
