Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az érkezés előtti egy óra nagyjából azzal telik, hogy fürdőskurva módjára vinnyogok, hogy vajon mit vegyek fel, hallottam valami dress code-ot és hát ki tudja, hogy a wannabe-elit bástyájával van-e nekem egyáltalán kompatibilis pólóm meg farmerem legalább, ha már az ingeim szakadtak meg csúnyák. Az ugyanis, hogy lemaradjak a zenei művel(etlen)ségem nulladik mérföldkövének tekinthető EAST17 nem megkésett, hanem beérett koncertjéről, egész egyszerűen nem volt opció.
Teljes izgalomban érkezünk tehát párommal a helyszínre (azt hiszem így szokás), a bejáratnál gönyörű hoszteszlányok és inges, jómodorú biztonsági őrök várnak a meghirdetettnél drágább belépőjeggyel - persze semmi sóherkedés, ma este semmi sem drága. Különben is, alig várjuk már, hogy belülről is megtekinthessünk végre egy igényes, elit szabadtéri dance-clubot. Azért teljesen mi sem tudunk kivetkőzni saját magunkból, így némi megvetésre okot adva két korsó sörrel kezdünk, majd szemrevételezzük, hogy bizony a kényelemre tényleg adnak - a hely tele van igazán szép fehér kanapékkal. Nem is hezitálunk, mivel mindegyik üres, és a Balaton Sound VIP karanténjába is nagyon régi vágyam már bejutni egyszer, itt legalább gyakorlhatom kicsit, gondolom balgán. Lelkesedésünk némileg lelohad amikor meglátjuk, hogy mindegyiken a foglalt tábla díszeleg. Azért nem adjuk fel, és ambiciózus hozzáállásunk nem marad kifizetetlen, találunk szabad asztalt foglalás nélkül, le is ülünk gyorsan, hogy immár a kényelemben szívhassuk be a pálmafás atmoszférát.
Két perc múlva egy munkatárs megjelenik a foglalt táblával, és közli, hogy ha elfogyasztottuk az italunkat, szüksége lesz az asztalra. Hát, így jártunk, legalább nem állítottak fel rögvest, úgyhogy kortyolgatunk a még tulajdonképp teljes korsónkból. Újabb két perc múlva újabb munkatárs érkezik. Nem látjuk, hogy foglalt az asztal? Álljunk fel innen gyorsan. Kedvesem és én nem is hezitálunk, belátva, hogy vékony vagyok én ehhez a veszekedéshez, bólintok, majd felállunk. De a srác nem hagyja ennyiben "Beszélitek a nyelvet?" "Igen" válaszolom némileg meglepve. "És beszélni is tudtok, vagy csak inni?" Vendéglátós szempontból nem értem a kérdés indokoltságát, de azért bólintok. Új barátom ezt sem hagyja kommentár nélkül: "Igen? Bólogatós kutya vagy?"
Kissé vegyes érzésekkel állunk odébb tehát fél órával a meghirdetett koncertkezdés után a lassan megtelő Rio Beach tánc-flaszterre, és jobb híján statisztikákat kezdünk felállítani magunkban. Ezek szerint a férfi átlagos hajhosszúság 0,4 mm, a pultnál átlagosan elköltött forintok száma valahol háromezer körül van körönként (ez utóbbit bőven van időnk megvizsgálni, mivel a második sörünkre nagyjából 25 percet várunk), az átlagéletkor pedig úgy alakul, hogy a legtöbben vélhetőleg gimis diszkókban táncoltak utoljára EAST17-re. Egy alkalommal olyan perverz örömet lelek egy csíkos inges, ránézésre mérnökökből álló kétfős társaság szemmel tartásában, akik vélhetőleg becsajozni érkeztek, és Mojitot iszogatnak, hogy alig veszem észre, hogy már a második lök fel. Ezután a DJ-ket kezdem figyelni, akik remek hangulatot varázsolnak a táncaszfaltra itt a RIO Beachen. Némileg könnyítheti a dolgukat, hogy valószínűleg karrierük kezdetén teljesen ugyanezekkel a dalokkal szédítették a hozzájuk akkor még közelebb álló tizennyolc éves lányokat, így hát legalább a tapasztalat adott egy igazi best of eurodance műsorhoz. Közben folyamatos közönséghergelés mikrofonon keresztül.
A fél10es kezdés helyett aztán 11kor megjelenik a három csirkefogó a színpadon, és felhangzanak a Steam kezdő taktusai, nekem pedig lavinaként jönnek fel az emlékek. 5 évesen nővérem barátnőinek adtam elő a híres E17 táncomat, céltudatos hablatyolás közepette, és mindenképpen Tony Mortimeréhez hasonló frizurát szerettem volna, ami Kozsótól annyiban különbözik, hogy ez göndör. A szülői hatóság ebben megakadályozott, de mostmár Tony haja is őszesbe fordul, a mozgása is megkopott némileg, illetve a rap-betéteknél is belassul 3-4 BPM-el a produkció, hiába no, a bohó partiévek megtették a hatásukat. Mondani sem kell, hogy az eredeti felállásból pont a prímet vivő Brian hiányzik, de ma este ezt nem szabad felhánytorgatni, örülni kell annak, hogy itt vannak. A háromnegyed órás műsor közepén félórás ballada-blokk, ahol a RIO legszebb lányainak éneklem, hogy "Baby, if you've got to go away…". Mások már érezhetően inkább azokat a slágereket várják, amelyekre táncolni is lehet, de leginkább pumpálni, hiába, ők biztosan nem ezt tanulták meg életükben először zongorázni. Zárószámnak egy igazi korhű szeletelés jó hosszúra nyújtva (Let it rain), majd pedig a visszázás után ugyanaz a szám, mégegyszer.
