Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Glen Matlock and the Philistines @ 100 Club, London, 2010.10.05.
68 évvel a megnyitása után, úgy néz ki, heteken belül bezár London legrégebben működő és egyik leghíresebb klubja, az Oxford Street 100 alatt található 100-as klub. A különböző szuvenír és luxus ruházati boltok dzsungelében nappal észrevétlenül megbújó pinceklub ugyanis nem tudja fizetni az önkormányzat által megemelt bérleti díjat. Külön ironikus, hogy London a jelek szerint veszni hagy egy olyan kultuszhelyet, ahonnan anno kirobbant az a punkláz, amelynek ereklyéit ma minden sarkon az egyszeri turista orra alá dörgölik, és amiből az egész város profitál. Október 5-én viszont még nyitva volt a klub, és ráadásul olyan valaki zenélt a színpadon, aki már ’76-ban is ott állt azon a bizonyos Malcolm McLaren által szervezett kétnapos punkfesztiválon, ahol többek közt fellépett a Sex Pistols, a Clash, a Damned és a Buzzcocks is.
A Glen Matlock and the Philistinesben a két gitár, basszusgitár, dob felállás mellett még három vokalista hölgy is áll a színpadon, akik ránézésre Matlock kortársai lehetnek. A különbség az, hogy Matlocknak ötven felett is jól áll a rock & roll, a hölgyekről ugyanez sajnos nem mondható el, viszont szemmel láthatóan jól érzik magukat. A Sex Pistols első basszusgitárosa szintén élvezi a dolgot, és a háttérben rengeteget vigyorgó dobos sráccal együtt világmegváltó hangulat helyett egy kiszámítható rockzenét nyomó félig amatőr zenekar benyomását keltve játszanak.
Érdekes látni két méterről azt a Glen Matlockot aki alapító tagja volt egy korszakalkotó zenekarnak, és akit pár éve a Sziget nagyszínpadán Sex Pistols-hakni közben 100 méterről nézhettem. Ez viszont nem köt le annyi ideig, hogy jó dalok híján ne kezdjek el unatkozni, de szerencsére pont mikor már feladnám, beindulni látszik a dolog. Pl. a Yeah Right! alatt a közönségből felmegy egy negyedik nő is vokálozni, és az emberek is egyre több testmozgásra ragadtatják magukat. Őrjöngés azért továbbra sincs, amit jól példáz, hogy a mellettem lévő oszlop előtt, a színpadtól mindössze egy méterre álló negyvenes punk kényelmesen el tud menni sörért, majd egy számmal később visszaérve szépen visszakapja helyét.
Matlock viszonylag sokat kommunikál a kb. háromszáz-háromszázötven nézővel. Van, mikor megkérdi, hogy ki volt itt már ’76-ban is, amire pár tini csaj kissé hiteltelenül visong, a Rock Chick előtt pedig azt a kérdést teszi fel, hogy ki érzi magát rocker csajnak. Az elszórt sikongatást követően egy általam inkább a gruppie kategóriába sorolt magas, nagy mellű szőke tipeg be tűsarkúban integetve az első sorba.
Az utolsó szám (On Something) előtt egy kis életbölcsességet kapunk. Matlock kifejti, hogy mindenkinek a saját döntése, hogy mire szokik rá élete során, így például az is, hogy használ-e drogokat. „Én döntöttem”- mondja –„és még mindig itt vagyok.” Az én értelmezésemben ez a heroin függő Sid Viciousra való utalás, aki Matlockot után került be a Pistolsba, és bár több pólón szerepel az arca, mint Matlocké, de ő a harmincat sem érte meg.
A rövid szünet után az est egyetlen Pistols-számára, a Pretty Vacant-re felébred a közönség is. Sőt egy sörhasú ötvenes, festett szőke punk is felmászik a színpadra énekelni. Övén fényújságszerűen valami felirat olvasható egy következő koncertről. Hangja és idétlen színpadi mozgása sokkal jobban passzol a dalhoz, mint Matlocké, de a szám felénél letessékelik a színpadról. Búcsúzóul az új album első klipes dala, a Born Running jön, ami alatt a Matlock lábánál a földön heverő setlistet felkapja a szőke gruppie és elszalad vele. Neki így sikerül ereklyét szerezni, viszont a mellette álló, kopaszodó fickó hiába nyújtogatja búcsúzáskor az integető Matlock felé a Never Mind The Bollocks borítóját meg egy filctollat, a frontember azt nem veszi észre. De végül is ne legyen telhetetlen, hiszen a belépőhöz mindenki kapott már egy dedikált maxit. A kijáratnál a sörhasú punk pedig szórólapokat osztogat. Pénteken Spizzenergi koncert lesz, aminek ő az énekese amúgy.
