Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ha valaki nem barlangban töltötte az elmúlt húsz évet, és még a rockzenét is kedveli, akkor biztos hallotta már Joe Satriani nevét. Az 1956-os születésű gitáros/zeneszerző/gitártanár játékával szólólemezei mellett kismillió helyen lehet találkozni, a műfajt megújító megoldásait sokan próbálják másolni kevés sikerrel, olyan gitárosokkal foglalkozott egészen fiatalkorukban, mint Kirk Hammet, Steve Vai vagy Alex Skolnick. Új lemeze és november 8-ai koncertje okán beszélgettünk a Chickenfoot nevű zenekaráról, karitatív tevékenységéről és arról, mekkora szerencse a rocktörténelemnek, hogy nem nőtt 190 centi magasra. (Az interjú rövidített változata már megjelent a New Noise október elején megjelent számában.)
Mivel foglalkozol mostanában? A turnéra próbáljátok össze az anyagot?
Nem, most lesz két bulink a Chickenfoottal, arra próbálunk, és az új lemezanyagot beszéljük át a többiekkel. Nagyon jó a kedvem, mert alig várom már, hogy színpadon lehessek velük.
Az neten azt olvastam, Chad Smith kiszáll a zenekarból, igaz ez?
Hát az érdekes lenne, tegnap nem is mondta, majd rákérdezek. A viccet félretéve, Sammy (Sammy Hagar énekes) adott egy nyilatkozatot az egyik buli után valamelyik amerikai lapnak, de nagyon rohant, és pár mondatot félreérthettek, mert utána jelent meg ez a kacsa és kapta fel minden szaklap. Egy szó sem igaz belőle, Chad a dobosunk.
Ha már itt tartunk, mennyiben más egy "rendes" zenekarban dolgozni, mint a sajátodban?
Teljesen más, hiszen itt egyrészt négy egót kell kordában tartani, másrészt viszont nem minden teher hárul rám, nem csak nekem kell dalokat szerezni, nem én vagyok a frontember, és így tovább. Nagyon élvezem a közös melót, és a többiek is így vannak vele - ezért lett akkora siker az első album, amekkora. Nézd, félmillió példány felett ment el belőle, ez egy új zenekartól - mert a Chickenfoot az, hiába alkotják elismert zenészek - hatalmas teljesítmény.
Meddig lehet ezt a kettős terhet viselni?
Amíg jól érezzük magunkat. Már az első lemez előtt megállapodtunk abban, hogy ha nem megy a dolog, azonnal abbahagyjuk, ha valaki nem érzi jól magát, szól, megdumáljuk, ha olyan dologról van szó, amit nem lehet megoldani, akkor annyi volt a projektnek, nincs harag. Eddig ez fel sem merült egyikünkben sem, pedig mindegyikőnknek kismillió egyéb dolga van, Sammy egy iszonyú elfoglalt üzletember, mellette jótékonykodik, ami nagyon sok energiáját felemészti, mégsem késett még egyetlen próbáról sem. Az új albumra tíz nótát már úgy-ahogy összeraktunk, ahogy tudunk időpontot egyeztetni, megyünk a stúdióba.
Te is felvállaltál pár jótékony ügyet a múltban.
Sőt, a Little Kids Rock nevű alapítványnak a mai napig segítek, mert nagyon jó érzés ilyesmivel foglalkozni. Az alapítványunk az amerikai állami iskolák zenetanításában segédkezik, a válság miatt ugyanis egyre kevesebb iskola engedheti meg magának, hogy hangszereket vásároljon a diákoknak. Mi segítünk beszerezni a legfontosabb eszközöket, én be is ugrottam már egy-egy órára is. Nagyszerű érzés, nekem elhiheted.
A tanítás eleve nem áll tőled messze, olyan gitárosok nevelkedtek a kezed alatt, mint Steve Vai vagy Kirk Hammet. Milyen érzés látni, hogy ekkora karriert futottak be?
No meg Larry LaLonde vagy Alex (Skolnick). Nagyon büszke vagyok rájuk, bár azt mindig elmondom, hogy a sikert nem elsősorban nekem köszönhetik, sőt, hanem saját maguknak és az akaraterejüknek. Akikből tényleg nagy zenész lett, azokon ezt az első percben lehetett látni, amikor kiskölyökként megkerestek, hogy foglalkozzam velük. Steve pont ilyen volt, valami félelmetes, milyen akaraterő dolgozott benne, és mennyi mindent hajlandó volt feláldozni azért, hogy az álmát megvalósíthassa.
Térjünk át az új anyagra. A címét (Black Swans and Wormhole Wizards) mindenképpen el kellene magyarázni.
Fura mi? Nem is baj, ez volt a szándékom vele. A fekete hattyú (Black Swan) egy metafora, amit már vagy kétezer éve használnak az angol nyelvben és ritka, megmagyarázhatatlan dolgokat, eseményeket, jelenségeket írnak le vele, a köznyelvben pedig a váratlan, meghökkentő eseményekre használják.
Ilyenünk nekünk, magyaroknak is van, a fehér holló.
Sejtettem, sok nyelvben megtalálható valamilyen formában, általában madárral, és olyannal, ami ugye nem túl gyakran látható, vagy egyenesen soha. Szóval azért lett a lemez címének első fele ez, mert az anyag, amit október 5-én meghallanak majd az érdeklődők, alaposan meglepői őket, azt garantálhatom. Nem akarom futtatni itt magam, de ez az a lemez, amin valahogy minden úgy jött össze, hogy az adott pillanatban a lehető legtökéletesebb, de egyben legeklektikusabb anyagot sikerüljön kihozni magunkból. Sokkal könnyebbem, gördülékenyebben ment a dalszerzés, a demózás, a próbák, a felvétel, minden. Most gondolj bele: egy héttel hamarabb készen voltunk vele, mint ameddig a stúdiót a lemezcég bérelte, ilyen pályafutásom alatt még soha, egyetlen alkalommal nem fordult elő.
Korábban voltak olyan anyagok, amik hogy is mondjam, nehéz szülésnek bizonyultak?
Ajaj, mindegyik. Komolyan mondom, eddig időben egyetlen anyagot sem tudtam felvenni, valami gikszer mindig volt. A Flying in a Blue Dream vagy az Extremist fél évet csúszott, és kétszer annyi pénzt kellett beletolni, mint gondoltuk előre, és így tovább. Most valahogy minden összejött, pedig elméletileg nem kellett volna neki, hiszen új bőgőssel és billentyűssel dolgoztunk, és ilyenkor kell egy kis idő, mire minden klappol, erre tessék: az első perctől kedve úgy játszottunk, mintha már évek óta együtt lennénk. Ez nagyon-nagyon ritka, és meg kell becsülni.
És a cím második fele?
Magában iszonyú nagyképű lett volna a Black Swan, így kerestem hozzá egy hangulatban illő, játékosabb szókapcsolatot, ez lett belőle. A borítóra is azt akarték először, hogy valami fekete hattyús háttér előtt pózoljak, de beintettem a fotósnak, hogy hagyjon békén a marhaságaival.
A turnén hány számot adtok elő az új anyagról?
Ez az adott helyszínen és a hangulaton is múlik, de az tuti, hogy 5-6 új nótát eljátszunk mindenütt. Ha úgy alakul, nem tartom kizártnak, hogy az egész anyagot elnyomjuk, ezt előre nem tudom megmondani soha. Élőben ezek a dalok jól fognak szólni, mert ugyan elsőre furák lesznek, ezt garantálom, de a gitár mindegyikben jobban az előtérbe került, mint az utolsó két lemezemen, így valahol visszatérést jelentenek a gyökereimhez, az élőben jól előadható rocknótákhoz.
Igaz, hogy futballistának készültél, és Hendrix halálhírére vetted kezedbe a gitárt?
Igen is meg nem is. Az az igazság, hogy szerettem focizni, mármint az amerikai változatot, nem az európait, és középiskolában is játszottam, de soha nem éreztem magamban annyi tehetséget, hogy komolyan foglalkozzam vele. Ráadásul akkor, amikor a többiek elkezdtek emberesedni és megnyúlni, én maradtam akkora, mint 12 évesen, és átlagos testalkattal már a középiskolás amerikai fociban sem lehet érvényesülni. Az viszont igaz, hogy éppen egy edzésen voltam, amikor az edzőm, vagy egy haverom, már nem is emlékeszem, odaszólt, hogy hallottam-e Hendrix haláláról. Ott álltam lesújtva, és csak arra tudtam gondolni, hogy nekem most azonnal gitároznom kell, mert a világnak szüksége van egy új Hendrixre. Ez utóbbi nem jött össze, de elégedett vagyok azzal, amit elértem.
