Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Technikai okok miatt a múlt hét kimaradt, de most ismét megmondjuk, mit kell hallgatnotok. A Blue Water White Death a Xiu Xiu, és a Shearwater zsenijeinek összeállását takarja, kétes végeredménnyel. A Broken Records a jól sikerült bemutatkozáshoz képest is továbblépett. A jelenleg is a MAHASZ-lista második helyén tanyázó Roadnak megvannak a saját értékei, de a kötelező tankcsapdás dal nem kéne. Flying Lotus nem tudja átvinni a saját maga által magasra tett mércét. A Forbidden semmit nem mutat, amit eddig ne mutatott volna, de azt legalább példásan. Ezeket hallgattuk mostanában.

Blue Water White Death - Blue Water White Death
(Graveface)

Alany: Mindig nagy örömre ad okot, amikor két zenei géniusz úgy dönt, hogy együtt alkotnak valami újat. Jelen esetben a Xiu Xiu férfi fele, Jamie Stewart, valamint az Okkervil River és a Shearwater zenekarok egyik meghatározó tagja, Jonathan Meiburg fogott össze. A duó mindkét felét láttuk már élőben az esztendő során: a Xiu Xiu-t tavasszal a Hajón, a Shearwatert pedig a lengyelországi Off fesztiválon a nyár folyamán csíptük el. A közös projekt nevét egyébként egy 1971-es dokumentumfilm címe ihlette.
Pro:  Ilyen előismeretek birtokában azért már jóval nagyobb kíváncsisággal közelíthetünk a BWWD zenéje felé, amelyre merő lustaságból könnyedén ráhúzhatnánk az elcsépelt experimentális jelzőt, mi azonban inkább szentimentális avant-popként határozzuk meg. A legváratlanabb pillanatokban szinte előírásszerűen történik valami rendhagyó, elsősorban disszonáns hangcafatok formájában. Így a korábban felépített vészjósló harmónia rendre megsemmisül, hogy aztán újra és újra kibontakozhasson a lemez röpke félórás hossza alatt. Ez könnyedén lehetne akár formabontó zsenialitás is…
Kontra: De mégsem az. Csupán céltalan radikalizmusról van szó, amely képtelennek bizonyul arra a feladatra, hogy valódi művészi értéket közvetítsen.
(Szöveg: maUgly; pontszám: 1,5/5)

Broken Records – Let Me Come Home
(4AM)

Alany: A skót zenekarra a legegyszerűbb lenne ráhúzni, hogy az Arcade Fire köpönyegéből bújt ki – de hát tényleg abból. Testvérpár által (is) előadott, gazdagon hangszerelt, érzelmekkel teli, alapvetően borongós, szép zene. A bemutatkozás után elég hamar itt a folytatás, ami általában két dolgot jelent: vagy azt, hogy az első album bombasiker volt, és ütni kell a vasat, amíg meleg, vagy azt, hogy jó sok minden összegyűlt a tarsolyban, mire az együttes eljutott a lemezkészítésig. Mivel világhírről nem tudok, marad a második verzió, főleg hogy közben még egy EP kiadása is belefért az időbe.
Pro: A Let Me Come Home ugyanakkor nem szimpla folytatás, hanem jól észlelhető továbblépés, egységesebb, érettebb a debütálásnál. Még ha ez egyúttal talán azt is jelenti, hogy nincs rajta igazán kiugróan jó dal. Bár a visszafogottságában is csillogó The Motorcycle Boy Reigns, vagy a folkos Ailene hamar megszeretteti magát. Ahogy az előzőt, úgy ezt a lemezt is utálja a Pitchfork, ez is biztató. Ha csak egy szót lehetne írni jellemzésként, akkor az a szó az „elegáns” lenne. Nem játékosan elegáns, mint a Divine Comedy, hanem kimért, decens módon. Ebben benne van, hogy sokszor túl komoly(kodó)nak hat, de hol van az megírva, hogy minden popzenekarnak mérhetetlenül viccesnek kell lennie? Amúgy is terhesen sok ma már az idézőjel, és kevés a határozott kijelentés.
Kontra: A Modern Worksong tán túlzottan is Wolf Parade-es, na, nem mintha ez akkora baj lenne. Az énekes úgy adja elő a dalokat, mint aki rögtön utána meghal és ezzel tisztában is van, tehát akit idegesít a folyamatos dráma, más hallgatnivalót válasszon.
(Szöveg: SCs; pontszám: határozott 4/5) Ezt hallgasd!

Road – Emberteremtő
(Edge)

Alany: Amikor a Road elindult, akkor még csak négy srác volt a Mátraaljáról, akik megpróbáltak valahogy zenélni, és ha beismerik, ha nem, híresek akartak lenni. Amikor a nevük először elkezdett forogni a szakmában, majd a közönség is felfigyelt rájuk, akkor már kevéssé volt nyilvánvaló, hogy itt gyakorlatilag vidéki zenekarról van szó. A Road kapcsolati tőkét, és valódi tőkét nem kuporgatva elindult egy olyan úton, amerre a profizmust vélte megtalálni. Mire a zenekar eljutott az igazán nagy, országos ismertségig, még az énekes-basszusgitáros Molnár Máté is visszaköltözött Budapestről Domoszlóra, és az ötéves jubileumi DVD már szimpatikus módon kihangsúlyozta, hogy itt nem valami városi bűvészkedésről van szó, hanem négy vidéki zenemániás megvalósult álmáról. Négy srácról, akik a Mátraaljáról jöttek. A Roaddal kapcsolatban az az egyik vádpont, amit a szakma, vagy az úgynevezett igényesebb közönség megfogalmaz, hogy olyan zenét játszik, ami széles közönségnek tetszik, magyarán közérthetőt. A zenekar az utolsó albumon, és ezen az újon is be akarja bizonyítani, hogy nem csak erről van szó, de sajnos arra nem képes, hogy a leegyszerűsített (Magyarországon: tankcsapdás) rocknrollt túlzottan maga mögé hagyja, pedig mást is tud.
Pro: Az Emberteremtő alapvetően egy metállemez. A hangzás a mélyre hangolt gitárokat tolja előtérbe. A felvételeket egyben, élőben készítették, csak a finomhangolások kerültek később rá a zenére. A finomságok egyébként nagyobb helyet is kaptak, Molnár Máté többet használta a vokálokat, a gitárok is gyakrabban díszítenek, mint korábban. Némelyik dal alapján akár már kialakult Road-világról is beszélhetünk. Például a kezdő Figyeld a kezét. Van egy masszív riff, rekedt énekkel, majd érkezik egy dinamikai váltással a nagyon dallamos refrén, és egy szintén jól megírt kiállás. A felépítésben úgy van dinamika, hogy nem az erőltetett elcsendesedést, berobbanást használja a zenekar. Az ütem, a hangulat alapján persze látja maga előtt az ember a koncerten, részegen, összeölelkezve bólogató srácokat, de a számról nem ugranak be előképek, és ez jó. Annyi bizonyos, hogy ha nem is nagy lépésekkel, de a Road megpróbál kinyújtózni a korábbi irányából. Ha bátrabbak lesznek, én is bátrabban fogok pontozni.
Kontra: Nehezen tolerálható az – úgy tűnik kötelező – majdnem-Tankcsapda-dal, a Megint nyár. Nyilván ennek is van közönsége, és azt sem szeretném feltételezni, hogy ezt az irányt nem szereti a zenekar, és csak a közönségnek írta, de egyszerűn nincs szükségük rá. Van aztán olyan szám is, amit legszívesebben egy az egyben elfelejtenék (Nem elég), és nem azért mert ez is szimpla rocknroll, hanem, mert nem jó. Lehet ide is, oda is pakolgatni a súlyokat, így annak ellenére, hogy a Road zenéjének még mindig nem vagyok a közönsége, mégis találok az Emberteremtőben értéket.
(Szöveg: dj; pontszám: 3/5)

Flying Lotus – Pattern + Grid World
(Warp)

Alany: A Steven Ellison néven anyakönyvezett producerzseni még mindig csak 27 éves, idén pedig már két nagyobb megjelenést tudhat maga mögött a Warp istálló égisze alatt. Az újsulis-elektronikus-intelligens hiphop-szerű alapokat is jegyző multitálentum Reset EP-je osztatlan sikert aratott, ugyanakkor a két évvel ezelőtti Los Angeles című albuma nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket. A májusban megjelent Cosmogramma viszont telitalálat: az izgalmakkal teli atmoszférateremtés működött végig az anyagon, 2010 egyik legelőremutatóbb kiadványa meghozta azt, amit az előző lemez nem. Közben felröppent a hír, hogy ősszel egy minialbum updételi Flying Lotus idei munkáit, így a kérdés csak annyi maradt csupán, hogy mit tud hozzátenni ez az idei elismerések mellé.
Pro: Van két elég jó tétel a lemezen, ez megmenti az összképet. Az egyik a már előzetesen hallható Camera Day, melynek penge dobjátékára masszív szinti van eresztve: bomba kis darab ez a trekk. A másik a videoklipes Kill Your Co-Workers, melynek építkezése és tempója is felfokozottabb. A modern hangszerelés vizuális körítése egy példás animációs klip, ami az előző Flying Lo’ videó (MmmHmm) után ismét egy nagyszerű alkotás, még akkor is, ha azok a fránya elszabadult robotok csúnyán öldökölnek benne. A hétből két jó dal arány másnál talán jó lenne, de ha azt veszem, hogy a hatszámos Reset EP végig súlyos, akkor akad azért ott hiányérzet. A Cosmogramma után kis csalódás, viszont egyben várakozás is van a jövőre nézve, mely szerint Madlibbel készülhet közös lemezük jövőre.
Kontra: A hétszámos anyag közel húszperces játékideje teljesen megszokott az amúgy sem hosszú instrumentális darabokat jegyző Ellisontól, ugyanakkor pont az izgalom és meglepő erővel lesújtó húzások maradtak ki ebből a cuccból. A bolygóközi hangulat itt-ott megvan, úszkálnak be furcsán szóló hangok, tudok rá kicsavart fejmozgással bólogatni, de a Cosmagramma után semmi extra dolog nem történt, csupán kijött egy közepes EP.
(Szöveg: BD; pontszám: 2,5/5)

Forbidden – Omega Wave
(Nuclear Blast)

Alany: A sokak által kedvelt „legalulértékeltebb zenekarok listázása” játékban igen előkelő helyen állhatna ez a veterán amerikai thrash metal kvintett. Az első két lemezük még a hőskorszakban jelent meg (Forbidden Evil – 1988, Twisted Into Form – 1990), és ugyan mindkettő kiváló, mégsem tudtak bekerülni velük az elitbe. Aztán egy már jócskán megváltozott zenei közegbe érkezett az egyáltalán nem sebességmániás, ellenben nagyon fifikás Distortion (1994), majd a Green (1997), mely dallamosabb volt az addigiaknál, komplex, mégis mindent elsöprő lendületű. Persze, ezzel a két remek albummal sem sikerült az áttörés. Mivel úgy tűnik, a 2000-es években csak az nem tér vissza, aki már meghalt – bár kivétel még e téren is akad, lásd pl. Jimi Hendrixet –, most a Forbidden is megérkezett.
Pro: Ha lelkes szeretnék lenni, azt mondanám: végre megérkezett! Ugyanis a Forbidden mindig egy picit más volt, mint a thrash csapatok többsége, okosabb, csavarosabb, nehezebben megfejthető, de aztán annál jobban megszerethető. Már az első két album sem volt sima szögelés, a harmadik és negyedik viszont jóval messzebb mutat a thrash-nél, igazi zenei csemege mindkettő. Öröm, hogy az új album az utóbbi kettő vonalán halad. Az alapító főnök Craig Locicero nem felejtett el gitározni, és játéka színvonalából sem adott alább, élmény őt hallgatni.
Kontra: Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám: a Forbidden nyugodtan pihenhetett volna tovább békében. A lemez 1 órás játékideje túl hosszú. A Distortion jóval bonyolultabb, nehezebben lehetett kibontani, ott érthető és akceptálható volt a dalok hossza. Ezúttal sokkal tisztábbak a kontúrok, egyszerűbbek a dalszerkezetek, viszont mivel a legtöbb ugyanúgy 5-6 perces, némelyik üresnek tűnik. A szintén őstag Russ Anderson sosem volt egy Bruce Dickinson, de ezúttal a minimál dallamai sem ülnek úgy, ahogy a Greenen, vagy kicsit bugyuták, vagy nem túl emlékezetesek. A sivítása sem a régi, finoman szólva. Ezt a lemezt csak a sokszor megszokott módon lehet értékelni: a Forbidden életművéhez képest némileg csalódás, ugyanakkor de jó lenne, ha soha rosszabbat nem hallanék.
(Szöveg: SCs; pontszám: 3,5/5)