Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ha valakinek azt mondják, hogy német heavy metal, akkor szinte biztos, hogy az elsők között jut eszébe a Helloween. Az együttes a germán metál két alapművét tette le a Keeper Of The Seven Keys Part 1-2-val az asztalra, de a mai napig kitart a műfaj mellett. Michael Weikath, a november 28-án a Stratovariusszal Budapesten koncertező zenekar alapító-gitárosa tenerifei otthonából válaszolt kérdéseinkre, amikre nagyon hosszú, és meglepően őszinte válaszokat kaptunk. (Az interjú egy erősen vágott verziója már megjelent a New Noise októberi számában.)
Emlékszel még hogyan kezdted az egész zenei karrieredet?
Az nagyon régen volt, vissza kell menni az időben egészen 1978-ig, a középiskolás éveimig. Egy iskolai koncerten kezdődött minden, halálosan féltem, szó szerint remegett a lábam, pedig minden a legnagyobb rendben volt. Már akkor tudtam, hogy ezt akarom csinálni, állni a színpadon és játszani. Ráadásul már az első koncertre írtam saját számokat, és azok miatt is nagyon izgultam. Sokáig vártam erre a pillanatra, mégis minden porcikám reszketett, miközben mérhetetlenül boldog voltam, de végül nem égtünk be.
És a Helloween?
Életem első bulija, és az első Helloween-koncert között rengeteg minden történt, mozgalmas évek voltak számomra. 1984-ben alakultunk, de az első igazi nagy buli 1985-ben volt. Addig rengeteget változtam, nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem, és ezeket már fel tudtam használni. Azt is tudni kell, hogy abban az időben sokkal másabb volt egy rockkoncert, mint amit manapság ennek hívunk. A lényeg, hogy akkorra már elég érett voltam ahhoz, hogy tudjam, mit veszíthetek, ha rosszul sül el egy-egy fellépésem. Az első buli nagyon vad lett, tele energiával, egy kissé talán kaotikus is volt, de abban az időben ezt imádták a fiatalok. Aztán ekkor még a heavy metal, mint fogalom is teljesen újnak számított, mindenki azt akarta játszani és hallgatni, mint egy forradalom, olyan volt az egész.
Mikor érezted, hogy akár sikeresek is lehettek?
Már az elejétől, mert nemcsak hogy nagyon hittünk magunkban, de meg voltunk róla győződve, hogy be fogunk futni. Nem láttunk magunk előtt más jövőt, vagy más alternatívát. Minden nap 4-5 órát gyakoroltunk, a hét minden napján, kivéve a vasárnapokat. Olyan próbatermi demót akartunk összehozni, amibe egyszerűen nem lehetett belekötni. Hallgattuk a zenéket, és azt néztük ki milyen demóval jutott lemezkiadói szerződéshez, és úgy képzeld el, hogy szabályos statisztikát csináltunk, hogy milyen zene az, ami tetszhet a lemezkiadóknak. A számításaink azon alapultak, hogy kik kaptak szerződést, ők milyen tempójú, hangszerelésű dalokat játszanak, és ezen elvek szerint raktuk össze azt a két számot, amit elküldtünk a kiadóknak és koncertszervezőknek, ami úgy látszik működött, mert kaptuk a pozitív visszajelzéseket folyamatosan. Elkezdtünk klubokban játszani Hamburgban és Hannoverben, minden felkérés ez alapján a két számunk alapján jött, amit elküldtünk. Aztán már lettek rajongóink is, akik követeltek bennünket több helyen, és így nagyon hamar jutottunk kiadóhoz.
Mit gondolsz a mostani német metálzenei színtérről?
Sajnos nem ismerem annyira a mai zenekarokat. Tobival (Tobias Sammet - a szerk.) nagyon jóban vagyok az Edguyból, ő ugye az Avantasiaban is érdekelt, de lassan már vele sem beszéltem vagy másfél éve, túl elfoglalt. Ő az az ember, aki ha felhív, akkor órákat csevegünk, de most erre nincs ideje sajnos. Tőle tudom mindig az infókat, és általa követem nyomon a német metálszíntér történéseit, úgyhogy most le vagyok maradva. Kérdezz a Muse-ról, róluk tudok mindent, rendes rajongó vagyok. Aztán például mikor megjelent az új Soilwork, meg is vettem az iTuneson, de még nem volt időm végighallgatni, csak néhány számot, azok viszont nagyon tetszenek. Az a helyzet hogy nem tudom, hogyan lehet mindezt követni olyan nagy már a színtér, annyi zenekar van, hogy ember legyen a talpán, aki naprakész akar lenni, de az is lehet hogy egyszerűen túlságosan öreg vagyok.
Már a borító alapján is látszik, hogy az új lemez folytatása a 2007-es Gambling With The Devilnek, illetve a 2000-es Dark Ride-nak, amik elég sötét atmoszférájúak voltak. Mitől látjátok ilyen sötétnek mostanában a világot?
Őszinte leszek, a Dark Ride lemez nekem nem a szívem csücske, vannak vele problémáim, méghozzá amiatt, hogy mindenkinek úgy jött át, hogy az egy nagyon sötét lemez. Közben mi meg nem ezt akartuk üzenni, csak úgy tűnik a kivitelezés lett rossz. Cinikus lett az a lemez, rengeteg misztikus elem került bele, és már akkor mondtam a többieknek, hogy figyeljetek, ez túl sötét lett. Erre azt mondták a többiek, hogy nem sötét, csak romantikus. Mondtam, hogy jó, az is, de sötét is, de lehurrogtak, hogy szerintük csak érzelmes és melankolikus. Az új sem egy tipikus Helloween-lemez, mint mondjuk a Keeper 1-2, viszont javuló tendenciát mutat, és szerintem egyre modernebb lesz az egész, amihez leginkább én kellettem, mert eddig élből elutasítottam mindenféle fejlesztést ez irányba. Most már tudom, hogy haladni kell a korral és változni, mert különben megkapod, amit talán sokszor meg is kaptunk miattam, hogy „ó, a Helloween még mindig azt a régi szart játssza”. Sokáig tartott, amíg elfogadtam ezt, pedig a rajongók is meghálálják. Amikor először láttam a színpadról a reakciókat, kaptam a visszajelzéseket, akkor már tudtam, hogy teljesen jó úton haladunk.
Szerintem a világ, amiben élünk eléggé hitehagyott, cinikus és sötét. Sokkal sötétebb, mint a mi dalaink, ezért nem akarok boldogságról, vidámságról írni, mert nem élünk abban. Nem vagyok benne biztos, hogy az a cél, hogy szórakoztassam az embereket, sokkal inkább, hogy olyan dalokat írjak, amit élveznek, de magukénak is tudnak, mert ebben a világban élnek. Persze lehet, hogy én egy teljesen más világban élek. Írtam is például egy dalt a Gambling With The Devil lemezre, aminek az a címe, hogy Can Do It. Én erre nagyon büszke vagyok, de a visszajelzések nagyon vegyesek voltak, vagyis általában rosszak, mert az emberek nem értették miről van szó. Na, akkor egy kicsit elment a kedvem az egésztől, bennem volt, hogy nem csinálom tovább, mert igazából senki sem mondta, hogy „még csinálj ilyet”. Úgyhogy az új lemezen már csak olyan dalokat írtam, ami tipikus Helloween, ami megfelel mindenkinek, és befejeztem a kísérletezést.
A Beatlesen nőttem fel, azon a zenekaron, amit a mai fiatalok már csak egy videojátékból ismernek, és most olyan zenét kell írni, ami ezeknek a srácoknak is megfelel. Ez baromi nehéz feladat, és gyakran úgy érzem magam, mintha egy hajóban hánykolódnék a tengeren ide-oda, de sosem tudom, mi a helyes irány, ami a parthoz visz. Most úgy érzem, jó irányba megyünk, de fogalmam sincs, mit hoz a jövő.
Hogyan írnád le a rajongóidat? Ki most a Helloween célközönsége?
Nem tudom. Ma már senki nem ad el nagyon lemezt, mi is az ötödét adjuk el annak, amennyit el kellene tudnunk adni. A mi fiatalok már jó, ha egyszer megvesznek egy CD-t vagy jó, ha egyszer letöltik legálisan, biztos, hogy elviszik még minimum két haverjuknak, akik átmásolják maguknak, és ők már nem veszik meg, mert a mai fiatalok értékrendjében egyszerűen nincs is benne hogy vegyenek egy CD-t. Előbb jut eszükbe, hogy vegyenek egy új farmert, vagy egy új kabátot, vagy egy új telefont, mintsem egy zenei CD-t. Nekünk emiatt egyre többet kell koncertezni, mert arra még szerencsére van igény, hogy az emberek eljárjanak és élőben nézzenek meg zenekarokat, és így talán meg lehet győzni néhány embert, hogy vegyen CD-t. Ez régen teljesen fordítva volt, a srácok megvettek egy CD-t vagy kazettát, és ha jó volt a zene, akkor elmentek koncertre. A koncerteken oda kell tenned magad, valami pluszt kell adnod, magadat kell adnod, mert ha valaki is úgy megy haza, hogy ez nagyon rossz volt, az az illető lehet, hogy soha többé nem megy már el Helloween-buliba.
2008-ban a Gamma Ray zenekarral turnéztatok, és újra egy színpadon álltál a régi gitáros-énekesetekkel, Kai Hansen. Nem gondolkoztatok el valamiféle folytatáson?
De, de még nem tudjuk hogyan. Lehet hogy csak néhány koncert erejéig, lehet hogy egy közös szám erejéig, de még nem tisztáztuk. Talán ez csak terv marad, mert nagyon feszes az ő menetrendje is, a miénk is. Ha a menedzsmentünk is úgy látja jónak, és megszervezhető, akkor simán működhet, de annak nagyon profinak kell lenni, mert rendkívüli módom maximalista vagyok a munkámban, és olyan időket élünk, amikor nem engedhet meg magának ez ember semmilyen hibát.
Már elég régóta a zeneiparban vagy, sosem érezted úgy, hogy legszívesebben hagynád az egészet és valami újba kezdenél?
Dehogynem, de ez nagyon nehéz, mert nem tudom, mi mást csinálhatnék. Gondolkoztam azon, hogy filmzenéket írnék, de arra már vannak profik, akik sokkal jobban értenek ehhez nálam. Az élet minden területén nehéz érvényesülni, mert minden tele van fiatal zsenikkel, akik sokkal alkalmasabbak a munkára, mint mondjuk én lennék. Sokkal többen vagyunk a Földön, mint amennyit elbír ez a bolygó. Most egy csóró gitáros vagyok egy közepesen híres metálzenekarban. Ha változtatni szeretnék, lehet nem találnék olyan munkát, ami arra elég lenne, hogy az egyáltalán nem rocksztáros, még csak nem is magas, hanem teljesen átlagos életszínvonalamat meg tudjam tartani.
