Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Black Rebel Motorcycle Club @ New Age, Roncade, Olaszország, 2010. november 28.
Az őszi-téli szezon európai turnéállomásai közül az eddigiekhez hasonlóan megint elegánsan ki lett hagyva Budapest, így a nyári Frequencyn esedékes, aztán egy sajnálatos haláleset folyományaképp elmaradt Black Rebel Motorcycle Club-koncertet már csak azért is attitűddel pótoltuk egy relatíve közeli állomáson, a velencei agglomeráció egyik jelentéktelen kisvárosában. A zenekar ugyanis tökéletes alapanyag egy zenés úthoz. Az a fajta pátoszos bőrdzseki-rokendrol amit képviselnek, még egy Dürer kertbe tett látogatásnak is Detroit Rock City-szerű kalandos körítést kölcsönözne, és szerencsére nincs ez másképp egy isten háta mögötti ipartelepre dugott koncerthelyszínnel és az égvilágon semmilyen nyelvet nem beszélő helyiekkel megspékelt nettó ezer kilométerrel sem.
A nagyjából hétszáz fős közönség szórakoztatása a főcsibészek előtt a Home nevű helyi erőre hárult, akik alulról nyaldosva a negyvenet is képesek teljesen valószínűtlen egyveleget összehozni a zajongós garázs- és a harmóniákban éneklő popzenéből, néhol egészen szellemes megoldásokkal, az arcukon végig széles vigyorral, és bár persze ez jelen esetben teljesen mindegy, meglepően komoly hangszeres tudással. Azért a bő félórás szettjük után senki nem bánja, hogy nincs tovább, és ahogy lekerülnek a fekete leplek a hangszerenként két fejből és három ládából álló színpadi bútorzatról, lélekben mindenki kezd elköszönni a hallásától pár napra előre.
Hangerő terén helyesnek is bizonyulnak a számítások, de ami a féktelen zajt, és motorikus alapokra előadott grimaszolást illeti, már sokkal kevésbé. A koncert első ötödére ugyanis olyan mérhetetlen pontos érzékkel válogatják ki a teljesen jelentéktelen, középtempósnak is csak erős jóindulattal nevezhető töltelékszámokat, hogy az egész közönség értetlenül toporog. Aztán amikor már mindenki nyúlna az erre az esetre fenntartott paradicsomokért és lendítené a színpad felé az aranyhoz rögzített árú világost, libasorban csendülnek fel az életmű legvagányabb számai keverve az új album legjobb pillanataival. Berlin, Ain't No Easy Way, Weapon Of Choice, Beat The Devil's Tattoo - mintha az előző húsz percben hallott zenekart egy az egyben lecserélték volna. A kinyúlt férfipólóban, loncsos hajjal csábosnak közel sem nevezhető dobos hölgy egyszer csak muszklit növeszt és borzasztó szigorú fejjel bizonyítja, hogy nő létére is ő a csapatban A Férfi.
Persze hozzá kell tenni, hogy rockzenekar ide vagy oda, a hölgy nem vállal sokat. Ne felejtsük, hogy ezek a srácok eleve panaszkodással nyitottak, amikor tíz éve felbukkant slágerükben az általuk hőn szeretett koszos-kócos rock holléte felől érdeklődtek a lassan lecsengő nu-metal hullámmal csak látszólag szembemenve, valójában azonban teljesen logikus következő (vissza)lépésként. A pár évvel későbbi gospeles-folkos déli vonal érdekes csavarként jelenik meg a két gitáros két-két számban prezentált egyfős performanszában, nem a lemezre rögzített dalokból, de ugyanabban a szellemben. Ezután már nem hallunk újat, csak a maradék slágereket (Six Barrel Shotgun, Spread Your Love, Whatever Happened To My RockNRoll) kellő vehemenciával. Látunk csapkodást, kapálózást felemelt gitárral, morcos fejeket, stage diving-párti rajongókat, szóval egy épkézláb rockkoncertet. Intenzív volt, de nem is baj, mert a következő pár napban nemigen hallunk semmit.
(A képek nem a helyszínen készültek.)
