Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Néhány héttel ezelőtt a fővárosban játszott a jazz-élet norvég fenegyereke, aki főként azzal szerzett elismerést és hírnevet magának, ahogyan lerombolta az elektronika és a klasszikus jazz közötti határokat. Később saját kiadót alapított, amelynek legjobb zenészeivel indult turnéra. Ennek egyik állomásaként szerepelt a Müpa is, ahol igen tömény ízelítőt kaphattunk tőle és csapatától a New Jazzland Communitytől. Bugge Wesseltofttal még a fellépés előtt beszélgettünk.
Bevallom, az északi népeket egy kicsit hűvös természetűnek, zárkózottnak látom, így felmerült bennem, hogy zeneileg vajon előny, vagy hátrány az, ha valaki norvég?
Én inkább előnyként értékelném. Nagyon büszke vagyok arra, hogy egy ilyen zenei színtérhez tartozhatok, igen sok jó zenész van mifelénk. Ráadásul úgy vélem, hogy a skandináv zenei világnak van egyfajta különös íze, amely azonnal felismerhetővé teszi azt. Ha jobban odafigyelünk, rögtön tudhatjuk, hogy ez valami északi dolog lehet. Mindemellett fontosnak tartom azt, hogy az alkotás során főként a saját kultúránkból merítsünk. Semmi értelme például az amerikaiakat másolni, hiszen sosem lehetsz olyan, mint ők. Ha valami különlegeset és egyedit szeretnél, akkor csak magadra hagyatkozhatsz, a saját szavaidra, érzéseidre. Egyébként pedig, ha szétnézel csupa olyan zene vált időtállóvá a világban, amely a saját nyelvét követi.
Sok zenei kritikus pályád egyik legfontosabb pillanatának értékeli azt, amikor egy hirtelen váltással az elektronika és a nu-jazz felé fordultál. Nem féltél, hogy ez a törés talán értelmezhetetlen lesz a közönség számára?
Talán egy kissé, de úgy általában nem aggódtam miatta, hiszen ez nem egészen tudatos döntés volt. Jött, amikor jönnie kellett. Úgy érzem magam, mintha egy örökké változó folyamat részese lennék, amely során próbálok egyre jobbat és izgalmasabbat alkotni. Szóval nem tudnám állomásokra bontani a pályámat. Továbbá fontosnak tartom, hogy művészként a lehető legtöbb eszközt fel tudd használni fejlődésed érdekében. Ezek alapján úgy érzem, hogy még baromira messze vagyok attól, amikor elhallgatok.
Egy interjúdban állítottad, hogy nem szeretnél egyetlen nagy előadónak sem a másolatává válni. Egy idő után azért eljöhet az, amikor már önmagad másolata leszel, nem?
Hogyne! Azért az elég klassz dolog, ha valaki önmaga másolata lehet, hiszen az azt jelenti, hogy már megalapoztál valamiféle stílust, amely csak rád jellemző. Belülről nézve nem érzékelem, hogy ez kialakult volna nálam.
Inkább arra gondoltam, hogy eljöhet az az idő, amikor már képtelen vagy megújulni és sorozatos önismétlésbe fulladsz.
Nem hinném, mivel például a koncertjeimen sosem játszom kétszer ugyanúgy ugyanazt. Mindig valami újat próbálok meg létrehozni abban az adott pillanatban. Tulajdonképpen a színpadon, a közönség szemei előtt születnek az új albumjaim. Aztán amikor már egy egész lemeznyi anyag összejött az egyik elképzelésből, amelyet többféleképpen is próbáltam megvalósítani, akkor valami máshoz nyúlok. Ez azóta működik már nálam, hogy profi zenészként kezdtem el működni. Sosem játszom a korábbi számaimat ugyanúgy. Én nem leszek olyan, mint a Rolling Stones.
Kívülállóként számomra néha ijesztőnek tűnik maga az improvizáció folyamata, hiszen akár olyan területekre is eltévedhetsz a zene segítségével, amely meglepően idegen lehet.
Pont ez az, amiért ez mégsem ijesztő. Állandóan rengeteg ötlet van a fejemben azzal kapcsolatban, hogyan kellene felépíteni a dalokat. A legfontosabb az, hogy mindig figyeljen oda magára az ember, mi zajlik éppen legbelül. Ha ez sikerül, akkor lesz igazán jó egy koncert – alapvetően így működnek a fellépéseim. Ám, ha túl sok a stressz és idegesen kell kiállni a színpadra, akkor mindez elvész. Nagyon fontos, hogy bízz önmagadban, mivel legbelül mindenkiben él valami, amely csak hozzá szól, csak őt vezeti. És ez a hang mindig ott van. Szóval, nincs okom arra, hogy féljek az improvizációtól, mert a lelkem legmélyén még sosem akadtam olyan dolgokra, amelyek ijesztőek lehetnének.
Attól nem féltél, hogy valami miatt elveszítheted ezt a saját nyelvet, amely által esetleg olyan jó zenész válhat belőled, mint amilyet évekkel ezelőtt megálmodtál?
Ez két különböző dolog. Hiszen például most sokkal ismertebb vagyok, mint amennyire valaha is gondoltam volna, hogy leszek, miközben sosem akartam híressé válni. Mindig csak jó zenész szerettem volna lenni. Ugyanakkor folyamatosan meg kell küzdenem önmagammal, mert sokszor túl lusta vagyok. Sokkal többet kellene próbálnom, gyakorolnom. Időnként hallok fiatal zongoraművészeket, akik elképesztő dolgokat művelnek. Ilyenkor mindig azt gondolom magamban, hogy a francba is, csak van hová fejlődnöm. Szóval él bennem a kényszer, hogy többet gyakoroljak, csak sajnos mostanában az időm is kevés. Sebaj… Ha egyszer lesz elég időm, akkor megpróbálok igazán jó zenésszé válni.
