Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Bruce Springsteen harminc éve írt dalait adja most ki két lemezen, de még így sem hat porosnak. Robyn meglepett mindenkit, és harmadjára kiadta az év legjobb lemezeinek egyikét. Az egérmaszkos deadmau5 előtt épp térdre borult volna a világ egy jelentős része, ehhez képest harmadik lemezének anyaga teljesen jelentéktelen. Bobakrome és Bobafett visszatér, és ismét megmondják a frankót az országról. Taylor Swift nagyon profi, jól néz ki, hallgatható is, de lassan talán nem ártana felnőnie.

Bruce Springsteen - The Promise
(Sony)

Alany: Bruce Springsteen maga a nagybetűs amerikai zenész. Őt kb. mindenki ismeri, aki csak egy kicsit is érdeklődik a zene iránt. Már a hetvenes évek óta színpadon van, termetes életművet halmozott fel maga mögött, a legutóbbi sorlemeze tavaly jött ki Working On A Dream címmel, a Promise pedig felfogható a következőnek is, bár azért némileg árnyalnunk kell a képet. A duplalemez 21 dalát Springsteen még 1977-78-ban írta, és nagyrészt akkor is rögzítette őket. Csak éppen soha ki nem adta. Egyik másikat, hallhattuk más előadóktól, ilyen pl. a Because The Night, amit Patti Smith tett híressé, a többi viszont egészen mostanáig a fiók mélyén lapult, így tényleg egy új lemezzel van dolgunk. Springsteen a Born To Run sikere után hadban állt a kiadójával, a világgal, mindenkivel, a stresszt pedig munkába fojtotta. Írt is kapásból vagy negyven dalt, ebből viszont csak tíz kerül a Darkness On The Edge Of Town című lemezre. A maradékból párat már hallhattunk a Tracks válogatáson a kép viszont ezzel a Promise-szel teljes. Az anyag eredetileg a hatlemezes (3 cd, 3 dvd egy dokumentumfilmmel) The Promise: The Darkness on the Edge of Town Story doboz része, de az eddig ismeretlen dalokat külön is megjelentették ezen a két cd-n.
Pro: Általában a mennyiség a minőség rovására szokott menni, itt viszont nem ez a helyzet. A Promise dalai semmivel sem gyengébbek, mint pl. Springsteen felnőtté válását reprezentáló Darkness On The Edge Of Town-on szereplők. Egész egyszerűen az volt velük a baj, hogy nem illettek bele teljes egészében a Darkness… kiábrándult hangulatába. Itt is vannak melankolikus tételek, de ugyanúgy megtaláljuk pl. a szerelmes dolgokat is. Egyébként meg egytől egyig hamisítatlan Bruce Springsteen mind, ráadásul a fiatal korszakból, de ma sem ódivatúan.
Kontra: Attól, hogy jók, még így is sok ez a 21 (+1 rejtett) dal. De végül is mindegy, majd úgy hallgatjuk a CD-ket, mintha két külön lemez lenne.
(Szöveg: dg; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!

Robyn – Body Talk
(Konichiwa)

Alany: Ahogy azt már két ízben is megemlítettük, Robyn idén három lemezt ad ki. Eredetileg mindenki úgy gondolta, hogy ez tényleg egy Body Talk Pt. 1-2-3-ban fog megtestesülni, 8-8 új dallal, fél óra körüli lemezekkel, amik egyenként mutatják be a svéd énekesnő arcait. Ehhez képest harmadjára megjelent egy EP, ami csak öt új dalt tartalmaz, és ezzel egy időben az igazi Body Talk, amin ezen az öt dalon kívül fellelhető fejenként ugyanennyi az ezt megelőző két testbeszédről. Eredetileg magam sem tulajdonítottam utóbbinak túl nagy jelentőséget, hiszen a 15-ből tíz dalt már közel fejből tudom, de végül úgy alakult, hogy egyértelműen ez az alig több mint egy órás album Robyn idei fő műve, ami még az izgalmas, és amúgy hihetetlenül jól kitalált, sok hónapos állandó médiajelenlétet eredményező koncepció ellenére is.
Pro: A Body Talkon teljesen összeáll, hol tart Robyn 2010-ben. Meglepően jó érzékkel választotta ki azt is, hogy az előző két részről mely dalok maradjanak le, tényleg sikerült a legjobbakat összeválogatni, és az eddig nem hallott szerzemények is hozzák a szintet. Robynban ezúttal is az a legjobb, hogy mer egészen naiv módon mer arcbamászóan kommersz popdalokat írni, anélkül, hogy bárkiben is felmerülne a "mi ez a diszkószemét" kérdés. Hogy miért pont ő a közös nevezője egy MR2-n szocializálódott tarisznyásnak, és egy Kylie Minogue rajongó között valószínűleg az a bájos őszinteség az oka, aminek okán a hallgató tényleg elhiszi Robynnak, hogy vele akar lógni. Hogy az eddig nem hallott dalokról is mondjak valamit, tökéletesen illeszkednek az eddigi vonalra, bár a Time Machine, és a Stars 4-Ever még a szokásosnál is gátlástalanabbul nyúl a '90-es évek dizsijéhez. A Body Talk egyszerűen az év legjobb elektropop lemeze, és amúgy is az év egyik legjobb lemeze.
Kontra: Mivel 2010-ben tényleg aktualitását vesztett picsogni azon, hogy nem túl pénztárcabarát megoldás kiadni egy csupán öt új trekkes lemezt, mert tényleg ezer alternatív megoldás létezik erre, ezért nem is mondok semmi rosszat ezúttal. A végeredmény magáért beszél.
(Szöveg: fá; pontszám 5/5) Ezt hallgasd!

deadmau5 – 4x4=12
(Virgin)

Alany: A kanadai deadmau5 valamikor a kétezres évek közepén tűnt fel és viszonylag rövid idő alatt tett szert nagy népszerűségre a mainstream elektronikus tánczenében. Az elmúlt években már egy rakás szakmai- és közönségdíjat kapott, többek között 2008-tól kezdve a tizenegyedik, a hatodik, míg idén a negyedik helyet szerezte meg a DJmag.com közönségszavazatok alapján összeállított top 100-as dj-listáján, ami talán a legjobb fokmérője egy dance dj/producer népszerűségének szerte a világon. Ráadásul emellett tavaly még egy Grammy-jelölést is begyűjtött az egyik remixéért. Mindez gyors és határozottan felfelé ívelő karrierről tanúskodik. Pláne, ha számításba vesszük, hogy Joel Thomas Zimmerman az elmúlt években egy rakás EP, féltonnányi remix, valamint folyamatos fellépések mellett már harmadik sorlemezét hozta ki néhány nappal ezelőtt, ami minden bizonnyal hasonló érdeklődésre és népszerűségre tart számot és tesz majd szert, mint az eddigiek. Mindezek ellenére nem tudom (mondjuk, nem is akarom) megállni, hogy le ne írjam: az elmúlt másfél évtized alatt, mióta figyelemmel kísérem az elektronikus (tánc)zene történéseit, ennyire túlértékelt fickóval még talán soha nem találkoztam. Bármelyik EP-jét, remixét, albumát hallgatjuk, soha nem szembesülünk mással, csak egy profin kivitelezett, ugyanakkor különösebb fantáziától, pláne izgalmaktól mentes, totálisan kiszámítható, általában hatásvadász produkcióval. Persze lehet azt mondani, és van is benne igazság, hogy aki manapság rendszeresen az említett lista első 10-20 helyzettejei között szerepel, arra ezek általában elmondhatók, de deadmau5 ilyen fokú népszerűsége és pláne szakmai elismertsége még így is érthetetlen.
Pro: Most persze jöhet a kérdés, hogy akkor mégis mi a fenének írunk a lemezéről, de meg kell, hogy mondjam, pont ezért. Én például ugyanis komolyan reménykedtem benne, hogy ez a lemez megadja majd a válaszokat. Mégiscsak már a harmadik, nem lehet előhozni a szokásos dumákat, hogy debütáló és emiatt elnézőbbnek kell lenni vele, nem lehet ráfogni, hogy az első sikerének terhe alatt nehéz lett volna ugyanolyan jót alkotni, mint a korábbi, vagy egyéb hasonló hülyeségek. Nem, ez már a harmadik, egy rakás sikerrel a háta mögött, de még mindig fiatalon, hát mikor mutassa meg az ember az izgalmas arcát (amennyiben van neki), ha nem most? Ebben bíztam. Aztán meg nem történt semmi.
Kontra: Nagyon komolyan mondom, hogy ez a (lehet, hogy egyébként teljesen alaptalan) optimista várakozás volt minden pozitívum, amit a lemezzel kapcsolatban átéltem. Mert miután végighallgattam a dj-mix formájában elkészített 4x4=12 tizenegy számra felosztott hetven percét, pontosan ugyanott találtam magam, mint annak előtte. Persze nem lehet deadmau5-t zenéje okán olyan indokoltan elküldeni a picsába, mint azt, mondjuk, will.i.am megérdemli mostanában, nem olyan felháborító otromba bunkóság, amit készít, hanem (és sokan vallják, hogy ez még rosszabb) a profi kivitelezés mellett és ellenére, egész egyszerűen annyira fantáziátlan, közhelyes és tucat, annyira semmilyen és annyira jelentéktelen, hogy arra már szavak is alig vannak. Lehetne most persze kitérni arra, hogy a lemez nagy részében hallható electro-house-nál egy fokkal jobb, de még így is gyenge a vége felé hallható dubstep-próbálkozás, vagy, hogy a sok unalmas, semmitmondó szám között melyik az a kettő, ami kevésbé unalmas és semmitmondó, de hát ugye, egyetértünk abban, hogy ennek nincs értelme? Ez a lemez egész egyszerűen semmit sem számít.
(Szöveg: mista; pontszám: 1/5)

Bobakrome & Bobafett – Bagolyköpet!!!
(Wacuumairs/DDK Productions)

Alany: Amikor Bobafett és Bobakrome 2008-ban kirakta a netre a pár óra alatt összedobott Aludnifogtált, valószínűleg nem gondolták volna, milyen szörnyet szabadítottak a világra. Nem akarok nagy szavakat használni, de akaratuk ellenére sikerült a lehető legteljesebb képet festeni Kelet-Magyarországról. Nem csak a kilátástalanságot, hanem az abba való beleszarást is megörökítette, olyan autentikus stílusban, olyan szókészlettel, amiben tényleg csak azok tudják elmesélni a dolgokat, akik személyesen látják a dolgokat. A szociológiai tanulmánynak is alkalmas lemez megdöbbentően heterogén rajongótábort gyűjtött maga köré. Adott volt ugye a hiphop színtér, ahol már korábban is kultikus alakként volt számon tartva a két Boba, de köréjük gyűlt sok oda ránézésre egyáltalán nem illő arc is, akik zenei identitásuktól függetlenül magukénak érezték a nyíregyi tirpák gondolatait a tolvaj politikusokról, szar fizetésről, vagy a szpidfüggőségről.
Pro: A Bagolyköpet már szövegileg is inkább közös produkció, mint Bobafett szólólemeze, ez azonban csak előny, hiszen ezúttal már Krome-tól is megtudhatjuk, hogy jobb, ha a nem hagyjuk a cuccainkat a környékükön, mert esetleg eltűnhetnek. A zene alapvetően nem változott, de ezúttal hallhatóan többet gondolkoztak rajta. A lényeg természetesen maradt, hallhatjuk az elnyomott, és általában el is kussoltatott emberek hangját, a lehető legkevésbé szofisztikált formában. Nem megoldást akarnak javasolni, még csak lázítani sem próbálnak, egyszerűen elmondják, mi nem tetszik nekik Magyarországon, plusz néha sztorizgatnak a régi időkről – utóbbi vonalon a legjobb az itt új formát kapott, eredeti formájában is megunhatatlan Multcore, amiből egyszerűen harapni lehet a '90-es éveket. A Bagolyköpet is fel tud mutatni pár örök érvényű, és valószínűleg pár hónap múlva mindenkibe beleivódott sort, szóval beszarni nem kell, megint lesz mit hallgatni 1-2 évig.
Kontra: A Bagolyköpet már nem hathat akkorát, mint az Aludnifogtál. Nem azért, mert rosszabb lenne, hanem mert az újdonság volt, ez meg már "csak" teljesíti az elvárásainkat. Az a szerencse, hogy ez Bobáékat úgysem érdekli, ők csak elmondják, mi van.
A lemez teljes anyaga letölthető innen.
(Szöveg: fá; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!

Taylor Swift – Speak Now
(Capitol)

Alany: A legutóbbi I Blame Coco lemez óta máris új barátnő akadt a hétre a szintén kimondottan, khm,  szimpatikus és arcpirítóan fiatal Taylor Swift személyében. A Pennsylvaniai származású country-pop énekesnő még 17 évesen jelentette meg első lemezét, ami bár az 5. helyig jutott a Billboard listán, az anyaországon kívül különösebben nem hozott lázba senkit. Nem így a két évvel ezelőti, hatszoros platina Fearless, ami tényleg kétszer aláhúzott világhírt biztosított a szerteágazó érzelmi szálaiból, és azoknak szétszakadásából rendre popslágert kovácsoló szőkeség számára (és még a Def Lepparddal is zenélt! Nahát!). Hiszitek, vagy nem, már a magyar célközönség esetében sem kíván különösebb bemutatást a hölgy, "akivel telefonon szakított a pasija és erről írta a Tears On My Guitart".
Pro: Az énekes-dalszerző megint olyan dalokat szállít, hogy a második refrént első hallásra is komoly kihívás nem vele együtt dúdolni, ez pedig a legfontosabb szempont mind közül. Az pedig, hogy amerikai piac ide vagy oda, fogták magukat, és kihagyták a tompán fűrészelő szintibasszusokat és autotunert, amire esetleg tessék-lássék rákerült volna valami hillbilly gitár meg neadjisten valami szintetikusan borzalmas hegedűang, külön jó pont. Jó, a zenészi része egészen lelketlen, és a produceri munkától is vakul a paraszt, de hát még mindig lényegesen organikusabb, mint.
Kontra: Hanem azért ezt a néhol már tényleg kínossá váló pubertáskori napló hangvételt lassan maga mögött lehetne hagyni, ha szeretné, hogy egyszer tényleg komolyan vegyék.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 3,7/5)